2023
Vannak ilyen típusú nők, akik extra túlsúlyt szednek magukra a várandósság alatt. Én pedig egyértelműen ebbe a kategóriába tartozom, slussz. Áltatom magam, hogy a magzat, majd a szopizó kisbaba miatt nem vonhatok meg semmit magamtól. Ő az első. Az persze más kérdés, hogy mit okoz a kicsinek a túlevés vagy cukor túltolás.
S közben újabb és újabb kilók tapadtak rám. Szorongásháj, így nevezem. Nem a várandósság ideje alatt, dehogy. Utána. Amikor a sok minden más mellett megkérdőjeleződött bennem az is, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán a saját csecsemőm ellátására. De most nincs tovább. Változtatnom kell.
2022 karácsonyán kezdődik. Ez az év is, mint mindenik, amióta csak megismertem Sz.-t, dübörgött. Minden téren. Év elején Vilmos megkezdte a bölcsit. Zökkenőmentesen beszokott, alkalmazkodott. Én megkaptam az állást a hivatalban, amire vágytam. Még szó nem volt semmiről, mégis valahányszor arra sétáltunk a gyerekekkel, mindig mutattam, nézzétek: anya itt fog dolgozni.
Szenteste van. A kandallóban lobog a tűz, a karácsonyfa gyönyörű, az ünnepi asztal megterítve. A szeretteim vesznek körül. Illene boldognak lenni, a fenébe is. Nézem a családom, és először valóban az ünnep meghittségétől, a meghatódottságtól gyűl könny a szememben. Aztán a családi fotó készítésekor kifakadok. Azt érzem, sehogy sem illek bele ebbe az idilli képbe. Hiába rajtam a szép ruha. Elrontom az egészet. Egy nagy elefánt vagyok a porcelánboltban. Nem akarom megörökíteni mostani önmagam. Minden elért eredményen túl, csalódott vagyok. Önmagam ellen veszítettem, újra.
Fogyókúra, rágom ezt a szót is a karácsonyi lakomával. Talán épp ez a baj. Hogy én amióta az eszem tudom, fogyókúrázom, s közben szépen gyarapodik a súlyom. Változtatnom kell. De hogyan?
…
Egyelőre a jól bejáratott utat választom. Ahogy belelendülünk az évbe, máris nekifogok egy diétának, ami emlékeim szerint nagyon is jól működött, amikor néhány évvel ezelőtt csináltam. Egy hónap alatt olyan hét kiló ment le. Bár mindvégig herpesz volt a számon, magas volt a vérnyomásom, és végig tiszta ideg voltam, idővel mindez mellékessé vált, és megszépült az emlék.
– Nem akarom, hogy bármilyen szert szedj. Egyáltalán nem a pénz, hanem az egészséged miatt. De, ha egészen őszinte akarok lenni, már nem tudom komolyan venni az ilyen fellángolásaidat. Amióta ismerlek, ezt csinálod. Nekiugrasz, éhezteted magad, aztán egyszerre kicsúszik az irányítás a kezeidből, és akkor kontroll nélkül zabálsz.
Annyira rosszul esik, amit mond, de teljes mértékben igaza van. Senki nem tartott még effajta tükröt. Megragadom az alkalmat, és most először kiterítem a kártyáimat.
– Vetted észre, hogy eltűnik az édesség a nasis polcról?
Nemet int.
– És gondolkodtál azon, hogy hogyan, ha a gyerekek nem érik fel? Én csinálom, Sz.
Az a legdurvább, hogy, amikor megfogom azt a csokit, és miközben kibontom, tudom, hogy mit csinálok, mégsem akarom nem csinálni. Segíts, segíts nekem, kérlek, hogy meggyógyulhassak! – zokogom. – Ezt az utolsó esélyt kérem! Ha belebukom, segítséget kérek.
…
Csaknem ötödik hete tartom a kúrát. Iszom a „csodaszert”, és a leírtak alapján étkezem. Tejtermék nuku, cukor nuku, gyümölcs sem, olaj nem, ecet nem, kenyér csak pirítva. Zsírt azonban minden formában és minél többet. Ettől majd fogyok, egyszer már bejött. Ingerlékeny vagyok, sokat fáj a fejem. Folyton azon jár az eszem, hogy mikor ehetek végre, és nagy gonddal készítem elő az ennivalóim. Azt írják a diétáról, hogy van, akinél már az első napokban beindul a fogyás, és van, akinél csak az ötödik héten. Naná, hogy én a második kategóriába tartozom. Ha beindul valamikor egyáltalán.
De azért csalódott vagyok, túl nagy ár ez a semmiért. Kész, nem agyalok. Kitartok. Már csak az Sz.-nek tett ígéretem miatt is. Ez az utolsó esélyem – emlékeztetem magam.
Olyannyira kéne már a tavasz. De nagyon nem akaródzik jönni. Február vége, s még se híre, se hamva a kikeletnek. Az óramutató is mintha csak vánszorogna ma, de lehet, ha csak munkamorálom telepedett rá arra is. Na, sebaj, legalább itt van a nap legjobb része, ebédidő. Mikrózom a dobozolt kis rizsliszttel és kókusztejjel sűrített spenótfőzelékem és a paprikás kolbászt mellé. Jóízű falatozásom nem ronthatja el még a kollégáim fintora sem. Ezt ehetem, ennek örülök, ez van.
Alig fejezem be az ebédet, telefonon hívnak. A rendőrségre kell mennem egy családon belüli bántalmazási ügy miatt. Egyik rendőr kollégámmal megyünk. Már az autóban hevesen ver a szívem.
Időre van szükségem. Kimegyek, hogy friss levegőt szívjak, és lenyugtassam magam valahogy. Muszáj tartanom magam. Családról, gyermekekről van szó, akik sorsáról dönteni kell. Valamelyest sikerül feldúlt lelkiállapotom álcázni.
Felteszem ilyenkor magamnak a kérdést, hogy miért kerülök én újra és újra ilyen helyzetbe? Most, amikor már békében élhetnék. Talán, mert még dolgom van a témával kapcsolatosan? Teszem, amit kell. Az egész délutánt a rendőrségen töltjük, mire biztonságban tudhatjuk a családot.
Este mint egy kifacsart citrom, érek haza. Belépek az ajtón, meleg lakás és a gyönyörű családom vár. Fojtogat a sírás.
Gyorsan hozzálátok egy nagyon egyszerű, diétás süti elkészítéséhez. Öt perc múlva már a sütőben van. Mire megsül, szép lassan lecsillapodom. Kiszedem egy tányérra, és hozzá sem nyúlok.
…
Éjjelente álmodom. Azt álmodom, hogy bántani akarnak. Hol üldöznek, én pedig eszeveszettül menekülök, hol fegyvert fognak rám, máskor kínoznak. A támadó sosem ölt testet, nem látom őt, csak rettegek. Ilyenkor zihálva, izzadságomban fetrengve ébredek. Több alkalommal előfordult már az elmúlt héten.
Az jut eszembe, hogy ifjúkori szerelmem, A. mániája volt, hogy ha este sokat eszel, vagy például ha fokhagymát eszel, éjszaka „bolondságokat” álmodsz. Mindig kinevettem az eszmefuttatását. Most mégis akaratlanul keresem az összefüggést a vacsorám és álmaim közt. Mert ugye, ha a rendőrségi eset után meg is álltam a zabálást, csak gyűlt, gyűlt bennem a feszültség, és persze, mint annyiszor, robbant. Visszaestem. Egyik nap, hazamentem, nyomorultul éreztem magam, és éreztem, hogy nem bírom tovább, vagy inkább nem akarom tovább csinálni.
Nem találom az összefüggést. Egyik délután például már egy falatot sem bírok enni, mert délelőtt már kómásra ettem magam. Így egész délután böjtölök. Jó vicc. Aztán éjszaka fák tetején ugrálok, menekülök a sarkamban loholó valaki vagy valami elől. Aztán egyszer csak otthon termek, a szülőházamban. A gyerekek is ott vannak és anyu. Pakolunk, gyorsan. Nem tudom, hogy hová és miért, de indulnunk kell. A fürdőszobába megyek. Egy kattanást hallok, hátra nézek, és a fürdőszoba ablakából egy pisztoly szegeződik rám. És most először megpillantom az üldözőmet. Homályosan látom, de tagadhatatlanul, hogy, aki meghúzni készül a ravaszt, az én magam vagyok.
Részlet Szilveszter Andrea Idegentest címmel készülő kötetéből.
korábban írtuk
Gergely Orsolya: Milyen jó, hogy bátor voltam
A családi legendárium szerint 10 hónaposan, a rácsos kiságyba kapaszkodva már zenére táncoltam. Nagyon muzikális családban nőttem fel, mindenki játszott hangszeren, a néptánc a fiatalságom erős háttérországát adta.
