Minden kis patak az óceánt gyarapítja – még akkor is, ha nem ismerik a nevét

Vannak olyan kicsi székelyföldi falvak, amelyekre több száz éves templom vigyáz. Ilyen kicsi, létszámában és kiterjedésében is jelentéktelen falu Homoródszentpéter. Ám templomának legrégibb kövei bizonyítottan nyolc évszázad hitéről vallanak.

A reformáció korai szakaszában már az egyistenhitet vallják, és írásos dokumentum szól arról, hogy Homoródszentpéteren az eklézsia iskolát tartott fenn már az 1600-as években. Latinul, később magyarul vetették papírra, hogy mi a kötelessége a kántortanítónak (iskolamesternek), s mi a kötelessége a diáknak.

A tanítást csak a vérzivataros történelmi időszakok szakították meg: háború, ellenséges támadás, kifosztás, elűzés, járványok és a romániai államosítás okozták a tanítás időszakos megtorpanását. 

A kis székelyföldi falvakban, a létszámukban és kiterjedésükben is jelentéktelen falvacskákban folyó oktatást úgy képzelem el, mint a folyókba ömlő kis patakok, csermelyek életét. Hozzájárulnak a folyók vízhozamának mértékéhez, s ahogy Ady Endre fogalmaz, az ér, a kis patak befut a nagy óceánba. Teszem hozzá,

minden patak, minden erecske befut a nagy óceánba, még akkor is, ha nem ismerik a nevét, nem ismerik a forrásvidékét. 

A falvak életében vannak meghatározó közösségi helyek. Van a templom, ahol az ember lelki erőt gyűjt és megtisztul(hat). Van az iskola, ahol az emberpalánta megkapja a szükséges gondoskodást, és felszítják kíváncsiságát a megismerés hatalmas birodalma felé. Van a temető, ahol pihennek az ősök, és ahová az utódok hitet, megbocsátást, biztatást remélve járnak. Van a kocsma, ahol kifújják a gőzt, jó esetben csendes beszélgetés közben, rossz esetben egymásnak acsarkodva, trágárkodva. Meghatározó közösségi helyek, melyet a többség rendszeresen látogat.

Napjaink társadalmának fő jellemzője az egyénieskedés. A téves elképzelés, hogy az egyén teljesen önellátó, így nincs szüksége senkire. 

A fals elképzelés, hogy az egyén nem kell részese legyen egyetlen közösségnek sem, csak fogyasztó legyen. Fogyasszon, költsön, akkor is, ha nincs miből, mert így lekötelezettje lesz olyan gazdasági érdekeknek, amelyek amúgy csudijó közösséget alkotnak. Tőlünk nyugatabbra ezt az egyénieskedést a lelki életre is kiterjesztették, és olyan megvalósításokkal rukkolnak elő, hogy attól a mi kelet-európai gyomrunk felfordul. Jártunk már olyan templomépületben, ahol a külső klasszikus egyházi, a belső azonban át van építve: étkezde, kávézó, bár, és ezekhez hasonló működik a szent falak között. Mert a hívek elfogytak. Helyesbítek:

a keresztény hívek fogytak el, többségük elhagyta hitét és közösségét, attól a tévhittől vezérelve, hogy a templom, a lelkész, az egyházközség csak akadályozzák a spiritualitást, a lelki életet. 

S miközben fennhangon hirdetik, hogy nem akarnak tartozni sehova, a csendes megfigyelő arra a következtetésre jut, hogy mégiscsak van egy hely, egy társaság, egy közösség, ahová mindnyájan tartoznak. Beépül ez a hovatartozás az identitásuk meghatározásába. Az elvilágiasodott nyugat-európai önmeghatározása nem arról szól, hogy római katolikus vagy protestáns, hanem arról, hogy milyen telefontársaság/internetszolgáltató- és milyen bank kliense.

Ebben a világban, ahol a fogyasztásra alapuló kényelem feljutott a szentséges szférájába, és a modernizálás nevében egy tollvonással megszüntetnek évszázados valóságokat, ebben a világban,

mi a kis faluban – alig kétszázan –  arról álmodunk, hogy nem a mi időnkben üresedik ki a templom, és zár be az iskola. 

Tudjuk, hogy milyen a kiszáradt patakmeder. Benádasodik, és szép lassan eggyé válik a mezővel. De a gondtalanul sétáló belezuhanhat. Mert a pataknak azért van medre, hogy folyjon benne a víz. A templom azért van, hogy benne imádkozzanak az emberek, és a szertartások rítusaival lépjenek át egyik életszakaszból a másikba. Az iskola azért van, hogy benne tanító oktasson, és tanulók legyenek. És ha vannak tanulók, akkor a község vezetése ne vigye el őket egy másik falu iskolájába, csak azért, mert így diktálja a korszellem.

Bevallom, írásom mélységes szomorúságból fakad. Abból a szomorúságból, hogy képtelenek vagyunk megértetni a község vezetőivel, hogy

gyermekeinket a mi falunk iskolájába szeretnénk járatni. Nem akarjuk, hogy elvigyék őket egy másik falu iskolájába. 

Azt akarjuk, hogy amikor gyermekeink felnőttek lesznek, úgy tekintsenek vissza gyermekkoruk helyszínére, hogy abban mind a négy kiemelkedően fontos közösségi hely szerepeljen. Azt akarjuk, hogy egy emberöltő múlva elmondhassák: a nagyszülők kézen fogtak és templomba vittek, a szülők iskolába vittek, együtt vittünk virágot a dédi sírjára, s a kocsmába is átkukkantottunk, amikor elküldtek a boltba vásárolni.

Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövendő. 

Lehet, hogy száz év múlva Székelyföld is elsivatagosodik. Lehet, hogy minden kétszáz lélek alatti falu, egyházközség megszűnik, hozzácsatolják a nagyobb falvakhoz. Lehet, hogy ötszáz év múlva robotok kapják ölbe az embereket, és felszállnak velük a magas égbe. Lehet. De ma, az Úrnak a 2022. esztendejében mi azt szeretnénk megértetni mindenkivel, hogy nekünk tetszik a mi templomunk és a mi iskolánk. Mindenkit szívesen látunk mindkettőben. Csak engedjék, hogy a mi gyermekeink szülőfalujukban járjanak iskolába! Amíg vannak gyermekeink.

Kiemelt képünk illusztráció: Shuttertstock

korábban írtuk

Ballagások – Amíg az egyik imádkozik, a másik hangosan nevet
Ballagások – Amíg az egyik imádkozik, a másik hangosan nevet

Középső fiunk ballagása volt. Ezek azok a napok, amikor jó, ha megfelelő mennyiségű zsebkendő van nálunk. Nem akarunk sírni, a könnyek mégis patakzanak. Nem akarjuk szomorítani a gyermekünket, mégis jólesik, hogy felszakadhat valami kimondhatatlan a lelkünkben.