A diákok az osztályfőnökkel végig ballagnak még egyszer az iskola folyosóján, ki az udvarra, várja őket az ünneplő sereg, a tanárok, a lelkészek, a szülők, a barátok. Cseng a csengő, szól a dal, virágözönben úszik az iskola, sóhajok suhognak fel a magas égbe, hála, hála, hogy ezt is megérhettük.
A felszólalók válogatott szavai ünnepélyesek, dicsérik a végzősöket és az oktatókat, most nincs szidás, nincs harag, nincs csüggedés.
Remény van, a jövő kézzelfogható, a jövő két lábon jár, éles az esze és nagy a szíve.
Kerestem egy árnyékos padot az iskolaudvaron, s egy kis szünetet tartottam a sírásban. Tűzött a nap, egy lány szinte elájult, hátra kísérték a még árnyékosabb helyre. Ünnepi beszédek, kisiskolások versei és énekei váltogatták egymást.
Visszagondoltam a kárpátaljai látogatásomra. Ott nincs ballagási ünnepség. Ott nem diákok, hanem menekültek lakják az oktatási intézményeket. Ott emeletes ágyak vannak az osztálytermekben, hogy minél több menekültet tudjanak elszállásolni. Ott
három óvodai ágy van egymásnak tolva, hogy azokon keresztben fekhessenek a menekültek.
Nem a felső-középosztálybeli menekültek, hanem a legszegényebbek. Akiknek semmijük sincsen, akik éhen halnának, ha a kárpátaljai iskolákban ne főznének rájuk.
Mélázásomból jóízű csevegés ránt ki. A hogy vagytok, mit csináltok, de rég nem láttalak könnyed párbeszéde. Fittyet hányva az ünnepi szónokoknak, a nosztalgiázó szülőknek, az emelkedett tekintetű ballagóknak, divatról, utazásról, diétáról csevegnek kiemelkedő hangerővel.
Egy kicsit csendesebben, ha lehet – kérem őket, és tudom, nem díjazzák. De azt is tudom, hogy
az egymásra nem figyeléssel, az egymás iránti tisztelet hiányával kezdődik minden háború.
A téves önigazolással kezdődnek a háborúk. A fals tudattal, hogy neki – az egyes embernek – jogában áll ott lenni, ahol a másik ünnepel, imádkozik, elbúcsúzik, és neki jogában áll azt teljesen semmibe venni. Így töredezik össze a szépen elgondolt rend. Amíg az egyik imádkozik, a másik hangosan nevet, amíg az egyik énekel, a másik belekiabál, amíg az egyik áldást oszt, a másik fütyül. A legijesztőbb, hogy mindezt természetesnek, jogosnak érzik. A legijesztőbb, hogy ott áll mellettük a kisgyermekük, és ő
ezt látja, ezt tanulja, hogy amíg az igazgató bácsi könnyeivel küszködik, hogy elbúcsúzzon a végzős diákoktól, addig a szülei teljes hangerővel osztják a tegnapi történéseket.
Az iskolai ballagás mérföldkő. A szülő hálás, hogy megérhette, a tanár látja munkája eredményét, a diák kitárja a nagybetűs élet kapuját, és hiszi, hogy még sok csoda felfedezése vár rá. De Kárpátalján ebben az évben sem volt ballagás. Azért nem volt, mert egyesek úgy vélték, hogy nekik jogukban áll országhatárokat megváltoztatni, a kettesek pedig úgy vélték, hogy az egyeseknek nincs igazuk. És vannak a többiek, akik nem egyesek és nem kettesek, vannak ők, akik többszörös tiszteletet mutatnak mind az egyesek, mind a kettesek iránt, mert még mindig remélik, hogy eljön az egymás tiszteletén alapuló rend ideje. Hiszem, hogy a ballagó diákok a sok-sok tudás mellett, ezen a napon magukkal vitték a másik ember iránti tisztelet alapviszonyulását.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
