Az idő örök. De a hívő ember viszonya az idő múlásához relatív. Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel, így írja a 90. Zsoltár 4. verse. Az idő egy adottság, amellyel kezdeni lehet valamit, annak függvényében, hogy mekkora bennünk a hit.
Olyan az idő, mint egy állandóan buzgó forrás, amely akkor is ontja életadó anyagát, ha felhasználjuk, de akkor is ha nem.
Mint hívő ember és aktív lelkész, az időm tudatos részében azon elmélkedek, hogy vajon Isten, az örökkévaló, milyen célból küldött e világra engem? Miért ide helyezett, miért ezekkel az emberekkel, és vajon értem-e, hogy mi a küldetésem ebben a földi világban?
Az idő akkor is telik, amikor gyűlölöm az embertársamat, és akkor is, amikor megpróbálom megérteni őt. A bennem élő hit segít abban, hogy tudatos időm nagy részét a megismerésre és a megértésre költsem.
[caption id="attachment_69876" align="aligncenter" width="335"]
Most van az ideje: januárban a fergetegnek – Katt a képre a megrendeléshez[/caption]
Mindez nem azt jelenti, hogy az idő megáll, amikor épp gyűlölök valakit, hanem azt akarja sugallni, hogy Isten még a legnagyobb rabságban is megadja a lehetőséget a döntésre. A rabság ugyanis megfosztást jelent, a múló idő élvezetétől való megfosztottságot. Rabságban tud tartani egy betegség, legyen az múló vagy gyógyíthatatlan, rabságban tud tartani egy szeretet nélküli viszony, rabságban tud tartani az esélytelenség, a bezárt ajtó, amin keresztül nekem nem szabad belépni. De mindig ott van a lelki szabadság, ami a rabsághoz való saját viszonyulásomat illeti.
Gyakran szólítom meg az embereket, jöjjenek templomba, imádkozzunk együtt. Van, aki sértésnek veszi, háborog ellenem.
Mit szólok bele az ő életébe? Nincs ideje az ilyesmire! Csak azért szólok, nehogy későn ébredjen rá arra, hogy szüksége van az imádkozásra, az örökkévaló dolgok fölötti elmélkedésre. Szólok időben, előre, és többször. Mert ezer esztendő annyi, mint egy őrváltásnyi idő éjjel, és minden egyes ember megérdemli, hogy otthon érezze magát ebben a világban, hogy megkóstolja az isteni szeretet teremtő erejét, hogy megértse az ősök vágyait, és elfogadja az utódok pimaszságait.
A templomba járásból nem lehet megélni, mondják gyakran, és én ahányszor csak tehetem, megcáfolom. A templomba járásból azért lehet megélni, mert időnként – ha nem is minden vasárnap – de kell egy elkülönített idő a pihenésre és a megszentelődésre. Az örökös robotot és a folyamatos önpusztítást időnként meg kell szakítani egy egy templomos órával, amikor odanyújtom életem a Teremtő elé, és megpróbálok párbeszédbe elegyedni Vele, hogy kérdéseimre választ kapjak:
vajon, jól élek-e, jól szeretek-e, és egyáltalán boldog vagyok-e azzal a földi élettel, amit sajátomként élek meg?
Kell egy templomos óra, amikor lelki szemeim előtt déd- és ükszüleim görnyedező hátát látom a templompadban. Kell legyen egy templomos óra, amikor kiszakadok a földi emberi viszonyokból, és józan lélekkel meg tudom állapítani, hogy ezek a viszonyok táplálnak engem, vagy épen mérgeznek. Kell egy templomos óra, hogy beleéljem magam a zsoltárok bizonyosságába, hogy ez a földi élet csak egy őrváltásnyi idő, hogy valakitől átvettem az őrséget, és valakinek átadom majd. De ameddig én vagyok az őr, addig is gyönyörködhessek a ragyogó csillagokban, az őrtársam bátorságában, és azoknak a nyugodt álmában, akiknek az őrzésével engem bízott meg a Fennvaló.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Együtt az idővel – vagy ellene?
Idén az idő és életünk biológiai, lelki ritmusa, a természethez való viszonyunk, szokásaink kerülnek fókuszba lapunk mellékleteiben. Folyamatos változásban élünk, s ennek van egy rendje, amivel a legtöbb esetben jobb megbékélni és elfogadni, mégis mintha megkövülnénk egy-egy nézőpontban, időszakban, korban vagy viselkedésmintában. Vagy éppen kizökkennénk az idő természetes folyamából, és ezzel lehet, hogy éppen önmagunk ellen fordulunk.
