Sok nézőpont van és sok terület, ahonnan megközelíthető ez a jelenség. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy ideje van a gyermekkornak, a fiatalságnak, a középkornak, az öregedésnek, és ideje van a napszakoknak, évszakoknak, magának az életnek: születésnek és halálnak. De mi történik, ha felcserélődnek az időszakok, vagy legalábbis úgy döntünk, hogy beavatkozunk a folyamatokba, és mi magunk határozunk arról, hogy minek van itt az ideje. Ez ma már sok esetben lehetséges, de vajon mindenre érvényes?
A természet diktálja a maga ütemét, de mi mit írhatunk felül? Mi az, ami hatalmunkban áll, és mi az, amivel meg kell békélni, el kell fogadni?
Mindennek megvan a maga ideje – ezt eleink pontosan tudták és többnyire alkalmazták is. Mára a pszichológia és az orvostudomány (is) számos ok-okozat összefüggésében világítja meg, hogy ebben a nagy rendszerben, amit életnek nevezünk, hogyan alakul a ritmus, és hol lehetnek számunkra töréspontok, olyan tényezők, amelyek felülírhatatlanok, bármennyire ellenszegülünk. S ha nem veszünk róluk tudomást, hogyan vezethetnek elakadásokhoz.
[caption id="attachment_69876" align="aligncenter" width="335"]
Most van az ideje: januárban a fergetegnek – Katt a képre a megrendeléshez[/caption]
Mert ideje van mindennek. De. Nemrég beszélgettem egy barátnőmmel arról, hogy mennyire nehezen éljük meg azt, hogy hiányzik az az évi egy-két fesztiválozós „megőrülés”, ami egyébként a fiatalok sajátja. Nekünk, negyveneseknek már nem fenntartható és nem is „helyénvaló” (ahogy felénk meghatározzák) az az életmód, s erre a véleményre nem a társadalmi elvárásoknak való megfelelés késztet. Egyszerűen már nem annak van az ideje. De időnként kell, szükséges, hogy rövid időre még érzékeljük azt a fiatalos energiát, lendületet, életörömöt, ami annak a korszakunknak a lenyomata. Ahogy jólesik időnként újra gyermekké válni, vagy a szenvedélyes szerelmen nosztalgiázni. És igen, fájlalni a ráncokat, és búcsúztatni korszakokat, megélni a változást szomorúsággal, mélypontokkal együtt. Ez az élet rendje – és ideje, mondják. Kérdés, hogy megértjük és elfogadjuk, vagy átcsúszunk egy esetenként torz önámításba és tagadásba?
Szeretném hinni, hogy minden korszakunkból valamit rendre újra megélhetünk, ha közben nem feledkezünk meg a realitásról.
Az új év mindig egy új kezdetet is hozhat – legalábbis a lelkünknek jólesik összegezni, lezárni, s tiszta lappal indulni. Idén az időt követjük a maga ritmusában, tartsatok velünk ebben a folyamatban.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nehezen boldogulunk a sokféleséggel
Miért irritál sokakat a másmilyen kinézet, bőrszín, gondolkodás, nézet, viselkedés, életmód, vallás, érdeklődési kör? És most nem a nagy trendekre, aktuális ideológiai hullámokra gondolok, csupán a mi kis környezetünkre. Sokszor még az úgynevezett magunkfajták között sem tudunk elfogadóak, toleránsak lenni. Szinte nincs olyan család, amelynek ne lenne fekete báránya, akit megbélyegeznek, valamiért képtelenek elfogadni, megérteni, vagy őszinte segítséget nyújtani neki, ha szükséges.
