– Mikor érezte úgy először, hogy a papi hivatást kell választania?
– Ez egy hosszú történet. Nyolcadik osztályos voltam, és még elképzelésem sem volt arról, hogy mi szeretnék lenni. Édesapám gyerekkorától muzsikált, és néha arra gondoltam: de jó lenne, ha én is ezt tenném. Majd egyszer nagynéném megkérdezte tőlem, hogy hová megyek tovább iskolába? Nem tudtam válaszolni, s erre ő azt mondta, menjek el Gyulafehérvárra, mert oda mennek azok, akik papok vagy kántorok akarnak lenni. Tulajdonképpen ezzel kezdődött, de én meg vagyok győződve arról, hogy ez gondviselés volt. Nem azzal mentem el otthonról, hogy én akkor pap leszek. Úgy voltam vele, hogy majd lesz valami. Nehéz volt eldöntenem, hogy mi legyen. Kántor is lehettem volna, mert az orgona mellett csellón is játszottam, szerettem a zenét. Volt egy kis zenekarunk, Malacbandának hívtak minket. Aztán mintha valaki a háttérből egyengette volna az utamat, mentem tovább a teológiára. A mi korosztályunk volt az utolsó, akiket még Márton Áron püspök úr szentelt pappá.
– Milyen volt a kezdeti időszak? Volt-e olyan pillanat az életében, hogy esetleg elbizonytalanodott a papságban?
– Nagyon sokat imádkoztam azért, hogyha a Jóisten papnak szánt, akkor őrizzen meg minden olyasmitől, amiért ezt fel kellene adnom. Tudtam, hogy az nem olyan egyszerű, mert nehézségek mindig vannak az életben, ugyanakkor azt is tudtam, hogy a papság vállalása óriási felelősséggel jár. És az imáim meghallgatásra találtak, hiszen sosem volt olyan buktató az életemben, ami miatt elbizonytalanodtam volna. A felszentelésem után két évre Csíkszentdomokosra kerültem segédlelkésznek, és ott olyan sok dolgom volt, hogy nem gondolkoztam ilyesmin. Aztán felkerültem Gyulafehérvárra, és a vértanú püspökök mellett éltem az életemet, ami külön kegyelem volt számomra.
– Milyen nehézségei vannak a papság gyakorlásának?
– A kezdeti időszakban nem éreztem magam magányosnak, hiszen a csíkszentdomokosi plébánián a szobám átjáróház volt: mindig gyerekek-, fiatalok nyüzsögtek körülöttem, rengeteg volt a teendő. Ugyanígy volt ez Gyulafehérváron is. Intenzív életet éltem egy közösségben. Dolgoztam, pecáztam, egyszóval nem unatkoztam. Bár így visszanézve, akkor nem tudatosult bennem, hogy a kommunista időben milyen nagy veszély fenyegetett. Márton Áron püspök urat ellenségnek tekintették. Engem is be akartak szervezni informátornak, és olyan kelepcét állítottak, hogy legény legyen a talpán, aki akkor azt átlátja.
Kirívó nehézségeim nem voltak az életem során, lelki megpróbáltatáson azonban én is keresztülmentem.
Gyulafehérváron, az íróasztal mögött ülve úgy éreztem: nem azért lettem pap, hogy az irodában üljek. Belém hasított, hogy nem tölthetem itt az életemet, nekem el kell mennem, ki a nép közé, habár a püspökségen úgy éltem, mint egy hercegecske, olyan kényelmes volt az életem. Feszültségben akkor sem tudtam létezni és most sem. Megfojtott az érzés, ha valaki neheztelt rám, vagy fordítva. De szerencsére ilyen ritkán esett meg. Magányos is voltam néha, de tudatában voltam annak, hogy a papsággal együtt ezt is vállaltam.
– Milyen volt Márton Áron püspökkel együtt dolgozni, ott lenni mellette?
– A püspök úr 82 éves volt és beteg, amikor én oda kerültem. Az akkori teendők jó része a segédpüspökre hárult, és nekem megvolt a magam feladata. A magánlevelezésének és magánügyeinek egy részét én intéztem. Sokat tanultam tőle.
Az a rövid idő mellette valódi életiskola volt, de nem szóbeli tanítás által. Elkötelezett, hitvalló, szent ember közelében élni és látni azt, hogy mit csinál, hogyan gondolkodik – ő ezzel tanított engem.
Megélni mellette azt, hogy ő a püspök, és ugyanúgy szenved, mint bárki más. Szerény ember volt és sokszor még arra is figyelt, hogy engem ne zavarjon. Pedig én azért voltam ott, hogy neki segítsek.
– Mit tanult tőle?
– Fiatal zöldfülű voltam akkor közöttük. Együtt étkeztünk, s ilyenkor nem szabadott hivatali dolgokról beszélni. A nagyvilágról szóló társalgás során én csak füleltem, és Márton Áron megkérdezte, „Fiam, te nem szólsz semmit?” Azt mondtam neki, hogy csak figyelek. Erre ő: „igazad van fiam, könnyebb hallgatni, mint okosat mondani.” Finoman jelezve nekem, hogy többre is képes lennék. Nem tudatosan, de belém ivódott az az egyenesség, amit ő képviselt egy életen keresztül. Ő az igazságért, amit vallott, amiben hitt, képes lett volna meghalni. A felelősségtudata nagyon erős volt. Én láttam az imádkozó, a határozott és a szenvedő püspököt is, és mindig, minden helyzetben megmaradt becsületes, egyszerű embernek.
– Sokáig lehallgatták, de nyilvánvalóan sokkal több szenvedés és fájdalom van emögött, amiről a nem sokkal ezelőtt kiadott lehallgatási jegyzőkönyvekben olvashatunk…
– Őt az 1957-es évektől egészen halála napjáig lehallgatták. Úgy tudom, hogy a 89-es fordulat után találták meg és szerelték le a lehallgató készüléket a szobájából. A lehallgatási jegyzőkönyv, ami néhány éve jelent meg csak a kezdeti időszakot öleli fel. Várom azokat a köteteket, amelyekben majd én is benne leszek.
Nem voltunk benne biztosak, de sejtettük azt, hogy lehallgatnak minket. Fiatalon az ember nem annyira érzékeli a veszélyt, főleg ami a háttérben van.
Akkor nem éreztem a súlyát. 10 évig házi őrizetben volt. Arról, hogy hogyan élte meg a szenvedését, nem beszélt róla nekem, a börtönévekről sem.Visszavonult püspök volt, amikor megismerkedtünk, s én leginkább az idős, beteg ember életét láttam testközelből.
– Hogyan emlékszik a halálára?
– A betegséggel járó szenvedését végigkísértem. Utolsó hónapjaiban ott aludtam a hálószobája nyitott ajtaja előtt. Láttam, ahogy szenved, miként viseli, és hogyan imádkozik. Halála előtti napon én áldoztattam meg utoljára. Másnap, szeptember 29-én is ezt tettem volna, de a reggeli szentmisém után már haldoklott.
Döbbenetes volt az a pillanat, amikor egy mély sóhaj után visszaadta halhatatlan lelkét Teremtőjének, mert a székesegyház harangja azonnal megszólalt.
Másodikat harangoztak a búcsús szentmisére. Egyedül élek azok közül, akik jelen voltak a halálánál. Akkor az tudatosult bennem, hogy elveszítettük őt, a gondoskodó atyát, de az égben nyertünk személyében egy másikat. Én meg vagyok győződve arról, hogy ő szent, csak még nem avatták szentté. De fogják.
– Most Csíkdánfalván lakik, nyugdíjasként. Miért maradt itt?
– A székelyudvarhelyi papi otthonba készültem, mert csak oda tudtam volna menni. De az egyháztanács kedvesen felajánlotta ezt a lakást, ami az egyház tulajdona. Én már előtte gondolkodtam azon, hogy milyen szívesen itt maradnék: mert itt közösségben vagyok, ismerem az embereket, és ami a legfontosabb: szeretek itt lenni. Közös erővel felújítottuk a házat, és örülök, hogy nem egy új, idegen világba kellett csöppennem. Helyben lakó, csíkdánfalvi polgár lettem, kedves emberek között, akiket régóta ismerek. Nem érzem magam vénembernek, úgy gondolom még mindig van itt feladatom, és segíteni szeretnék, ahol tudok. Olvasok, írok, élni akarom a nyugdíjas éveket, a betegséggel együtt, amit viselek.
Bara Ferenc nyugalmazott plébános Gelencén született 1951-ben. Csíkszentdomokoson, Csíkszépvízen, Altorján és Csíkdánfalván szolgált, 1978-tól 1989-ig élt Gyulafehérváron, ahol Márton Áron mellett volt életének utolsó két évében. 2018-ban Áder János köztársasági elnöktől megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet, és 2021 júliusában Csíkdánfalva Község Önkormányzatának képviselő-testülete díszpolgári címmel tüntette ki.
Fotó: Pinti Attila
korábban írtuk
Csibészek patrónusa: Gergely István „Tiszti”
Gyermekházaikban száznál is több hányattatott sorsú gyerek neveléséről gondoskodnak, a gyermekvédelmi rendszerből kinőtt fiatal felnőttek útját egyengetik, otthont adnak bántalmazott nőknek, lányanyáknak. Harmincéves a csíksomlyói Csibész Alapítvány, a nagyhatású civil szervezet alapítóját, Gergely Istvánt – vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Tisztit – kísértük el egy teljes napjára: a Csíksomlyón újuló csibész-csűrbe, a Kászonokban épülő Hétkút erdei iskolába, Csíkszépvízre és Csomortánba. Az elmúlt háro
