Oltári férfiak Kalányos Ottó – Ha te pap leszel, akkor én pápa!

Egyedi a története Erdély egyetlen roma származású római katolikus papjának, aki őszintén és hitelesen vall gyökereiről. Beszélgetésünk közben feltárul előttünk gyerekkora, indulása és a most bontakozó szárnyai is. Csíkbánkfalván nevelkedett, első szolgálati helyén, Csíkszentkirályon cigánypasztorációval is foglalkozik.

Kicsöng a telefon. A vonal túlsó végén bársonyos hangú, tisztelettudó, választékos beszédű fiatalember. Kedvessége, a manapság ritkán tapasztalható alázata rögtön megérint. Amikor elmesélem neki interjúkészítési szándékomat, és annak témájaként óvatosan, udvariasan roma származására célzok, határozottan kijavít: Nem roma vagyok, hanem cigány." 

– Kezdhetjük talán a legkényesebb kérdéssel? Mit jelent önnek a cigány származása? Mennyiben határozza meg identitását?

– Régen nem voltam kibékülve a származásommal. Gyerekkoromban Csíkbánkfalván volt olyan, hogy bejött a cigányasszony, aki seprűt árult, fogtam egy karót, és kikergettem. Egy másik esetben pedig elküldtek a mellettünk pár méterre levő üzletbe. Képes voltam nagyot kerülni, s másik boltba menni, mert a cigányok ott álltak az üzlet előtt. Ez azért is történt, mert én magamat magyarnak vallottam, s a cigányságot teljesen háttérbe szorítottam. Olyannyira, hogy gyűlöltem őket. Általános és középiskolában annyira elnyomtam ezt a valóságot, hogy cigány vagyok, hogy már nem is foglalkoztatott ez a téma. Emiatt nem támadott senki, így nem is került ez előtérbe. Sőt, talán épp cigány származásom miatt, de segítettek, figyeltek rám.

Amikor a teológiára kerültem, arra számítottam, hogy semmiféle megkülönböztetésben nem lesz részem. A valóság azonban egészen más volt. Jelenlétem minden kispap számára új állapotot teremtett. Kialakultak különös helyzetek: például cigányvicceket meséltek egymásnak – amikor én betoppantam, hirtelen mindenki elhallgatott.

Akkor még nem ismertek, nem tudták, hogy három éves koromtól nevelőszülőknél élek, és azt hitték, hogy teljes mértékben a cigány kultúrából származom, holott még cigányul sem beszélek. 

Kalányos Ottó Primiciáján (első szentmiséjén) Csíkbánkfalván

Ott tört fel bennem a cigány öntudat.  Az, hogy nekem is vannak gyökereim, én is egy népcsoporthoz tartozom. Elkezdtem szembenézni saját magammal, a nemzetiségemmel. Mára már teljesen másképpen tekintek cigány származásomra. Lehetőségként látom az egészet.

Azzal, hogy gyökereimet elfogadom, sok olyan cigány fiatalnak tudok példát adni, akik éppen ki szeretnének törni jelenlegi helyzetükből.

A hatások, amik értek az idők folyamán, megtanítottak arra, hogy gyökereim felismerése nélkül nem tudok előre lépni az Isten által készített úton. 

– Meséljen kicsit a gyermekkoráról! Hol és milyen körülmények között nőtt fel?

– Gyermekkoromban nagyon gyenge voltam: gyenge tanuló, az emberek nem bíztak bennem. Amikor

kérdezték, mi szeretnék lenni, és nagy nehezen kimotyogtam, hogy pap, mindenki kikacagott. Ha te pap leszel, akkor én pápa – ilyeneket mondogattak.

Mégis, kialakult a hivatásom. Az én létemet elsősorban a csoda határozta meg. Mert amikor megszülettem, édesanyám a kórházban hagyott, és súlyos betegségem volt. Az orvosok, amikor rám néztek, azt mondták: „Ezen a gyermeken már csak a csoda segíthet”. És otthagytak. Így kerültem el nevelőszülőkhöz. A második, ami nagyon fontos pont volt az életemben, az igerészlet: „rám nézett, és megkönyörült a szíve rajtam”. Ott voltam három évig egy családnál, de nem maradhattam tovább, kellett volna mennem gyermekotthonba. Egyik sarokban ültem, amikor bejött egy külföldi asszony, rám nézett, megsajnált, s azt mondta, hogy „ennek a gyermeknek szerezzenek nevelőszülőket”.

Nevelőanyjával

Ő tud támogatni, hogy ne kallódjak el. Így alakult, hogy próbáltak nevelőszülőket keresni. Öt család, öt szülő nézett meg engem, egyiknek se kellettem. Aztán járt hozzánk egy asszony tejért. Ott ült a konyhában a széken, én odafutottam hozzá, s megkérdeztem tőle: „Néni, mikor viszel el engem?” Azon a napon nem a tejet vitte, hanem engem… Elvitt, felnevelt, és a mai napig is e család egyengeti utamat. 

– Aztán egyszer csak kibújt lelkében a papi hivatás csírája. Hogyan emlékszik vissza erre a legelső hívásra? Mennyire volt könnyű vagy nehéz igent mondani? 

– Amikor hivatásomról kell beszélnem, Jeremiás próféta jut eszembe. Mert amikor meghívja az Úr, azt mondja Jeremiás, hogy én csak gyermek vagyok, nem tudok beszélni. Az Úr azt válaszolja: „Mielőtt megszülettél volna, már az anyaméhben ismertelek, és eleve arra rendeltek, hogy az én prófétám legyél.” Tetszik ez a párbeszéd. Gyermekként én is papot játszottam, miséztem. I–VIII. osztályban azonban nagyon gyenge tanuló voltam. Hetedik osztályban elkezdtem gondolkodni, hogy kellene valamit kezdenem az életemmel. Miután

felvételt nyertem az gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumba, olyan nevelést kaptam, amely valóban felkészített a teológiára. Az ottani lelki igazgató, Berszán Lajos atya nagyon fontos, kulcsfontosságú szerepet tölt be az életemben.

XI. osztályos tanulóként mondtam ki magamban az igent. Nagy döntés volt. Lemondás. De Isten dicsőségére minden nap újra ki akarom mondani az igent.

– A közösségben, ahol most szolgál, hogyan fogadták? Hisz – legyünk őszinték – még évtizedekre visszamenően is, hazánkban nagyon ritka a katolikus egyházban a cigány pap. 

– Bizonyára új volt a csíkszentkirályi híveknek, ez érthető is. Viszont a plébánosom beszélt nekik rólam, arról, hogy ki vagyok, miért kerülök ebbe a közösségbe. Ideérkezésemkor természetesen izgultam, de

mára elmondhatom, hogy elfogadtak az emberek. Közvetlenség sugárzik a többségükből. Sokat tanulok, ami fontos számomra.

Segédlelkészi feladatköröm inkább a fiatalokat, gyerekeket célozza meg. Emellett dr. Kovács Gergely érsek atya papszentelésem után teret adott arra, hogy külön foglalkozzak az alcsíki főesperesi kerületben lévő cigány testvérekkel. 

Első szentmiséjén Csíkbánkfalván

Meglepődve, ugyanakkor örömmel és hálával fogadtam a megbízást. Isten jóságaként élem meg, hogy itt, Alcsíkon lehetek, közel a nevelőfalumhoz, Csíkbánkfalvához. De főleg közel nevelőszüleimhez, akik idősek már.

– Mit gondol, a cigány közösségeknek itt Erdélyben mire lenne leginkább szüksége ahhoz, hogy kiemelkedjenek jelenlegi helyzetükből? 

– Tanulni! Tanulni! Tanulni! Csakis az iskola az, amely a cigány gyerekek életkörülményeit meg tudja változtatni. Cigánypasztorációs tevékenységemnek is az egyik célja az, hogy az óvoda- és iskolaköteles gyerekeket beírassuk. Célom az is, hogy segítség által lehetőséget nyújtsak azon cigány fiatalok számára is, akik fejlődni, tanulni szeretnének. Hála Istennek az alcsíki településeken vannak jó példák. Van olyan diák, aki egyetemista. Van olyan középiskolás diákunk is, aki nagyon jó tanuló. Mindig magamból indulok ki, amikor cigány fiatalok segítése kerül előtérbe. Én is szegény családban nevelkedtem, ahol csakis külső segítségek által válhattam azzá, aki ma vagyok.

Ha változást akarunk elérni a cigányoknál, akkor teljes erőből melléjük kell állnunk. Csak azzal a fiatallal tudunk bármit is kezdeni, aki akar változni, fejlődni. Nem integrációról van szó! Egyszerűen lehetőségek nyújtásáról.

Továbbá fontosnak tartom az egymáson való segítést is. Éppen egyik településen alakult meg egy cigány fiatalokból álló önkéntes csapat. Rá kell jönniük az értelmiségi cigány testvéreknek is, hogy csak akkor lehet előre jutni és haladni, ha segítik egymást. Itt az alcsíki településeken próbálok erre is hangsúlyt fektetni.  

– Mi a véleménye azokról az előítéletekről, amelyekkel megbélyegzik a cigányokat? Fáj önnek, amikor ezeket hallja? Személy szerint mennyire tartja megalapozottnak?

– A magyar ember szereti és értékeli a cigány nemzet kultúráját. Nézzük csak meg a cigányzenét. Minden magyar szíve másképpen dobban, mikor cigányzenét húznak a talpa alá. A cigány kultúra szép, csak vannak vadhajtásai, amelyeket le kell metszeni.

Ilyen vadhajtás azon állapot is, amelyet a cigányok többsége előszeretettel gyakorol. Ez pedig a laza, hanyag életmód. Igaz, ennek nagyon sok befolyásoló tényezője van, de ezekre nem szeretnék kitérni. Amikor egy nem cigány ember elmarasztalja a cigányt, nem alaptalanul teszi. Mindig megvan az ok. És az elsődleges ok nem a bőre színe, kultúrája, nemzetisége, hanem a tettei. Ilyen szempontból jogosnak tartom a megbélyegzést. Azt látom,

ha a cigány ember is megdolgozna a betevő falatért, akkor nem lenne konfliktus. És erre vannak is konkrét példák. Vannak települések, ahol a cigány ember is úgy dolgozik a betevőért, mint a nem cigány, és azokban a közösségekben nincsenek is problémák.

Bízom abban, hogy a felnövekvő cigány generációnak sokkal értékesebb és céltudatosabb élete lesz. Ezért vagyunk, ezért dolgozunk Isten segítségével.

Fotók: Veres Nándor, Onodi Henrietta