Olyan nagyvonalú, fényűző pompával ünnepli a természet az elmúlást, hogy abba beleremegnek még a vadszőlő levelek is. A nyáron szép titokban birtokba vették az öreg szilvafát, terepszínű álcában nagy hetykén felmásztak annak felső ágaira is. Néhány napja azonban lebuktak, amikor bíborra csókolták orcájukat a napsugarak, most pedig ott pironkodnak a fa legtetején. Csak a leander virágainak jött túl korán az ősz, s bár egész nyáron ígéretesen készülődtek, már nem volt idejük kinyílni, ott kuporognak az ágak végén, bimbóban. Bimbóban holtan. Napok óta sehol egy felhő, egy ködfoltocska, egy leheletnyi pára sem csúfítja el az ég szikrázó kékjét, mely tökéletes hátteret biztosít a tobzódó földi színorgiához. A vénasszonyok nyara, a ragyogó idő mindig előhív belőlem egy régi emléket. Nem tudom, az év többi napján hol lapul, de ilyenkor, októberben valahonnét mindig előkúszik.
Negyven éve pont ilyen ragyogó nap volt október tizenötödikén.
Tizenhét éves voltam. Egy esküvőre tartottunk szüleimmel, egy közeli ismerős lánya ment férjhez. A távoli kisvárosban megrendezett eseményre autóbuszt fogadtak, azzal utaztunk. Most is látom magam: negyvenöt kilómon világosszürke, azsúrozott, kerek gallérú ingblúzt viseltem, fehér kötött szoknyát, amelyet még édesanyám készített nekem, hosszú, sötétszürke ballonkabátot. Csak a cipőre nem emlékszem, sehogy sem tudom felidézni, hogy milyen lábbelit viseltem a szürke-fehér öltözékhez. Jó hangulatban utaztunk, a szép őszi táj csak fokozta a jó kedvünket.
Így érkeztünk meg a lakodalmas házhoz, ahonnan aztán a vendéglőbe tartott a násznép. Már az első percekben feltűnt a vőlegény kisebbik öccse, akit rendkívül jóképűnek találtam. Rövid idő alatt kiderült, hogy a szimpátia kölcsönös, elkapott pillantások, lesütött tekintetek, zavart mosolyok jelezték, hogy itt biza’
Kupidó kilőtte a nyilait legalább két irányba, sőt, célba is találtak.
Az est folyamán aztán előbb felkért egy táncra, s többet el sem engedett maga mellől. Egész este együtt táncoltunk, csevegtünk, kacarásztunk, remekül szórakoztunk, izzott köztünk a levegő. S mi tagadás, a buszhoz visszafelé menet, elcsattant egy csók is. Én a hetedik mennyországban voltam, világos volt számomra, hogy belezúgtam a fiúba. Az első szerelem szele megérintett. Mit megérintett! Elkapott, mint egy hurrikán.
Búcsúzáskor megígérte, hogy hamarosan meglátogat, mert szeretne jobban megismerni. A következő néhány napban tíz centivel a föld felett lebegtem.
Olyan boldog voltam, amilyen csak egy fülig szerelmes fruska lehet.
És nagyon vártam, hogy ismét lássam.
Nem kellett sokáig várnom, mert alig két hét múlva megérkezett hozzánk a barátjával, aki a barátnőmmel jött össze ugyanazon az esküvőn. A szüleimnél szállásoltuk el mindkettőjüket. Csakhogy, az eltelt két hétben valami történt. Körülöttem. Velem. Bennem. Emlékszem, édesanyám és keresztanyám arról sutyorogtak, hogy milyen jó parti lenne. Hiszen egy több generációs, jó papi családból származik, ő maga is teológiát tanul. Pap lesz, én meg pont papnénak való vagyok. Milyen szép és gondtalan életem lenne! Valahogy azokat a jeleket küldték felém - legalábbis azokat fogták a radarjaim -, hogy
nagyon kívánatos és örvendetes lenne, ha hosszú távú kapcsolat alakulna ki köztünk, amely akár házassággal is végződhetne.
Fiatalkorában édesanyám egy papfiúba volt szerelmes, aki, bár udvarolt neki, végül aztán nem őt vette el feleségül, mivel anyukám a falu legszegényebb családjából származott. Sokszor hallottam ezt a történetet, mindig valami nagy-nagy keserűséggel, szűnni nem akaró fájdalommal mesélte újra és újra édes szülém. Ma sem tudom, hogy végül az ő részéről érzékelt elvárás, az ő tapasztalatán alapuló előítéleteim, vagy valami transzgenerációs trauma áldozata lett az alig bimbózó kapcsolatom. Tény az, hogy a napok múlásával egyre több fixa idea alakult ki bennem: nem is lehet igaz, hogy egy ilyen tanult, jó családból való fiú egyáltalán rám néz, a szegény, egyszerű család sarjára, nem szabad kimutatnom az érzelmeimet, nehogy már azt lássa, hogy én mennyire be vagyok indulva érte. És szorongani kezdtem.
Egy komoly, jövendőbeli pap mit kezdene egy vihogó, léha, komolytalan, rajongó, fülig szerelmes fruskával, aki ráadásnak még szegény is?
Végül, amire megérkezett, teljesen begörcsöltem, lefagytam. Azt hiszem, a két nap alatt, amíg nálunk volt, három ép mondatot nem tudtam kinyögni, az alapvetően vidám, bolondos, bohókás természetem teljesen cserben hagyott. Végig saját rögeszmés gondolataim által gúzsba kötve, feszülten és kimérten, szinte barátságtalanul viselkedtem vele.
Hogy végül valóban a viselkedésem volt-e az oka, vagy amúgy sem talált komolyabb érdeklődésre számot tartónak a fiú, az ma már mindegy is. Lényeg, hogy a második nap végén szépen elbúcsúzott, megpuszilt, és azzal vált el tőlem, hogy nagyon sajnálja, de úgy gondolja, hogy a fizikai vonzalom nem elég ahhoz, hogy egy komoly kapcsolatot alakítsunk ki.
Soha többé nem láttam.
Hosszú hónapok teltek el, amíg ezt a leander-szerelmet kihevertem. Az elsőt. A bimbóban holtat. Igen-igen megviselt a kudarc, vádoltam magam, a pokol legmélyebb bugyrait jártam meg, és nagyon rossz lelkiállapotba kerültem, amiből csak nehezen tudtam kikecmeregni. Földhöz vágott, pont, mint egy hurrikán.
Ma már örülök, hogy nem lettem papné és, hogy végül, évekkel később rátaláltam a másik felemre. A jobbikra. Érdekes azonban számomra a lelkészekhez fűződő furcsa viszonyom. A mai napig minden – látszólag – konkrét ok nélkül megmagyarázhatatlan szorongás, feszültség lesz úrrá rajtam a társaságukban, amit csak nehezen tudok kezelni és leküzdeni. De ez már a pszichológusok szakterülete.
Negyven év telt el azóta. Úristen, mennyi minden megváltozott! Rajtam. Bennem. Körülöttem. Csak az október maradt ugyanolyan fájdalmasan gyönyörű.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Plátói szerelem – ártatlan epekedés vagy önsanyargatás?
Egész életemben szerelmes típus voltam. Óvodás koromból a román kisfiúra, Cristire emlékszem, aki egy utcában lakott velünk. Nagyon romantikusnak találtam, hogy ugyanaz a nevünk, és azt, hogy nagyon szépen nézett rám. Olyan szégyellősek voltunk, hogy sem kézfogás, sem arcra puszi vagy szerelmi vallomás nem történt közöttünk. Az élmény azonban megmaradt és sok-sok évvel később is emlékeztünk egymásra, amikor az utcában össze-összefutottunk.
