A negyven évnyi ágybabújós megnyugvást aztán felváltotta a hónapokig tartó riadalom. Szuszog vagy nem szuszog? Sóhajt, jajgat, sír? Tönkrement a vesém a hadifogságban, ezt hajtogatta férje, amikor egy-egy krízist próbált túlélni. Odafagyott a lábam a földhöz, olyan hideg volt a fogságban. A barakkban odafagyott a kabátom a priccshez. Fázom, fázom.
Negyven év után aztán eljött az az este, amikor külön ágyat vetett magának, mindkettőjük nyugalmára. Az ágyak egymás után a fal mellett kínáltak nyugodalmat, és ők úgy feküdtek, hogy lássák egymást. Téli estéken, amikor tiszta volt az ég, a hold világított, és a csillagok káprázatot vetettek a vastag hótakaróra, elméláztak az idő múlása fölött.
– Amikor apám először mondta, hogy jön hozzánk a szomszéd faluból egy fiatalember, hogy borjút vegyen tőlünk, felmásztam a létrán a csűrbe, hogy ne kelljen veled találkozzam. És onnan lestelek, hadd lám, milyen vagy?
– Mit gondolsz, miért nem mentem be a házba, apád hívására?
– Amikor másodszorra jöttél, már nem is tudom, mit akartál akkor venni, hát akkor nem bújtam el.
– Hála legyen a drága Jóistennek, hogy nem bújtál el. Abból tudtam, hogy nem is vagyok olyan rusnya neked. Ha akkor is elbújtál volna, akkor értettem volna, hogy nincs mit ott keressek többé.
– Emlékszel, amikor megvédtél anyáddal szemben?
– Emlékszem. Ma is azt mondanám, amit akkor. Ha azt akarják, hogy ebben az életben maradjunk, akkor hagyjanak békit neked. Mert ha nem hagynak békit neked, akkor nyakunkba vesszük a világot, és más életet keresünk magunknak.
Az anyósa azt vette be a fejébe, hogy ő kelleti magát az apósának. Ő maga annyira megdöbbent ettől a vádtól, hogy még egy szót se tudott kinyögni. Csak az villant át az agyán: Megbolondult az idősödő asszony?! Hetekig tépelődött, hogy vajon ezt a férje tudtára kellene-e hoznia vagy sem? Tépelődésének véget vetett egy ismétlődő vádsorozat, melyet a férje is, akarata ellenére, végighallgatott. Úgy tudták, hogy elment hazulról, de közben bent volt a házban.
– A mi életünket ne tegyék tönkre! Abban a szent percben, amikor én ezt a beszédet még egyszer meghallom, vagy a feleségem nekem megmondja, abban a percben összepakoltunk és elköltöztünk, de nagyon messzire.
Negyven éven át megnyugvás volt bebújni a férje mellé az ágyba. Tíz évvel volt nála idősebb, hisz a hadifogságból hazatérők elől minden korabeli leány elkelt már. Eleinte még magázta az urát, hisz akkor úgy illet.
– Jobb, ha tegeződünk már most, mielőtt összeveszünk, hisz majd mi is úgy járunk, mint a tanítóék.
– Hogy jártak?
– Amíg béke volt közöttük, egyebet se hallott az ember: édes jó uram, maga, drága jó uram, maga. Aztán amikor összevesztek csak ennyit kapott a tanító: te marha.
Ezen a történeten mindig hosszan tudtak nevetni.
Egyszer csak eljött az a reggel, amikor így szólt:
– Nincs erőm felkelni, fázom.
És azóta soha többet nem kelt ki az ágyból egészséges emberként. Jó gyermekeik voltak, elhordozták az orvosokhoz, de amikor arról volt szó, hogy befektessék a kórházba, ezt mondta:
– Doktor úr, én katonaként szolgáltam a második nagy verekedésben. Kint voltam a fronton. Aztán hadifogságba estem, sajnos nem az amerikaiakhoz, hanem az oroszokhoz. Elvittek Szibériába. A halált láttam, a haláltól nem félek. Mondja meg, mennyi időm van még hátra.
– Nagyjából néhány hónap.
– Legyen az én kórházam az én házam, s legjobb doktorom a feleségem! Mit szól hozzá, doktor úr?
– Legyen – mondta a doktor.
Az utolsó hetekben ruhástól dőlt az ágyra esténként, hogy amikor szólítja a férje egyből ugorhasson. Attól félt a legjobban, hogy a haláltusa kifordítja önmagából az ő délceg férjét. Fölösleges volt félnie. Valahányszor belenyilallt az elválás ridegsége, és nem tudott uralkodni a kibuggyanó síráson,
Amikor a lánya férjhez ment, szeretett volna sok okosságot mondani neki a házaséletről, de csak ennyit tudott mondani: Olyan házasságod legyen, hogy szeressél bebújni a férjed mellé az ágyba, ha eljön az este.
korábban írtuk
Máthé Melinda: Az elmenők nem kihulló láncszemek…
Az elmenők nem kihulló láncszemek, hanem maradandó, csak láthatatlanná váló, de nagyon is létező részeink. Nem kevesebbek és szegényebbek leszünk, hanem gazdagabbak, mert közénk, hozzánk tartoztak, elmenésükben is végérvényesen itt maradnak.
