Megüzente a legény neki, hogy ha tényleg szereti őt, akkor menjen el vele a szülei tiltása ellenére. Sálját, melyet a leány kötött neki születésnapjára, sokszorosan nyaka köré tekerte, toporgott, sétált az út mentén, ha hozzászóltak, válaszolt, és rendületlenül várt. Amíg a nap lemegy. Mert ha napnyugtára sem lesz ott a lány, akkor érteni fogja, hogy nem őt választotta. Akkor elmegy. Örökre.
Legyen szőke és kék szemű, legyen magas és derék, legyen bátor és erős, legyen háza és jó munkahelye, és legyen nagyon kedves hozzá. Vigyen neki virágot, és táncoljon vele, ölelje át és úgy szeresse, csókolja őt, hogy jó legyen. Legyen oszlop, pillér, kőszikla, amire ő támaszkodhatik, amit ő megszépíthet és szelídíthet.
Huszonegy éves volt, és a szerelmes férfi körbe udvarolta. Igaz, barna volt, középmagas, inkább hallgatag, a szüleinél élt egyik fizetéstől a másikig. De
Amikor a templomi esküt mondta, úgy érezte, hogy angyalok tartják fölöttük a mennyezetet, és a bőség forrásai fakadnak fel lépteik nyomán. A levelétől megvált csupasz fát is ragyogónak látta, a hulló vakolatot szelíd hópehelynek. A hallgatást beleegyezésnek értelmezte, mert szerelmes volt.
A legszebb ajándék, mit férjének adhat, az a gyermek. Tudta. Oly erősen meg akarta ajándékozni férjét egy gyermekkel, hogy csak akkor ébredt rá arra, hogy a gyermek önmaga számára is a legnagyobb ajándék, amikor az először gügyögte el, hogy ana.
És hódítási próbálkozások más férfiak részéről. Más férfiak részéről dicséretek, magasztalások, vággyal ékes megjegyzések. Időnként elábrándozott azon, hogy mi lenne, ha engedne a csábításnak, ha máshol keresné a virágot, a táncot, az ölelést, a kedvességet. Mi lenne, ha az a másik lenne a férje, akinek annak idején nemet mondott.
A mennyezetet a mi házasságunk fölött az angyalok tartják, erős oszlop az én férjem, rózsa vagyok én és loncvirág, mely körbefutja, megszelídíti és megszépíti. Tűzhely parazsa a férjem, melynek én vagyok a lángja, tölgyfahordó az én férjem, és én vagyok benne az édes nedű,
Mind azt mondják, félrejár a te férjed, de ne vedd szívre, neked is marad belőle – ezt dünnyögte az édesanyja egy csendes estén, amikor ő negyvenöt éves volt.
Anyám megbolondult. A férjem nem egy zsák liszt, amiből én is sütök és más is süt! A férjem nem málnaszörp, amihez én is öntök vizet és más is, s mind iszunk belőle!
A mennyezetet a mi házasságunk fölött az angyalok tartják, dús gyökerű fa az én férjem, és én vagyok a talaj, avar vagyok, napsütés és eső, s gyümölcseink a gyönyörű gyermekek. Jó őrlésű liszt az én férjem, kovász vagyok és melegvíz, kenyérré válunk, kis cipóink a gyermekeink.
Csak egy hasonló érzés volt. Amikor a férje szemébe nézett, s annak lelkében újra látta magukat, amint a templomban az esküt mondják. Soha nem tudta meg, hogy az édesanyjának igaza volt-e, vagy csak védeni akarta őt a pletykáktól. Magában elrendezte, hogy miért bocsátana meg a férjének, ha meg kellene bocsátani.
Megöregedtek, megráncosodtak, egyre lassaban léptek az úton, és
Azt már kilencéves korában tudta, hogy az a lány, akit abban a csattogó januári fagyban várt a szerelmese, napnyugtára ott volt a faluvégen. És mindhalálig egymáséi maradtak...
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.korábban írtuk
Demeter Melinda: Keresztapja
