Egy élet nem elég bejárni, megízlelni, felfedezni Budapest mámorító szépségeit. És árnyoldalait. De azt nyilván nem keresi csodafürkésző szemmel senki, azok csak úgy mellesleg vannak, mint a világ romlandó természetének mellékzöngéi. Szóval, Budapesten gyakran történnek egyébként nulla valószínűséggel bíró események. Ilyenek a váratlan találkozástörténetek és a nagyon várt, meg nem valósult nemtalálkozások is.
Gondoljunk csak bele!
Istenem, de jó találkozni, akikkel szoktunk is, de akiket ritkán látunk, azokat átölelni,
sejtjeinket megújító rippadozás, öröm-tank, testi-lelki ugrabugra, ésatöbbi. Hány regeneráló, eligazító, életmódváltó, sorsfordító találkozás emlékét raktározták el és viszik tovább vérköreink? Hány, ilyen találkozáskor begyűjtött fénylő mondat, öröm világítja utunkat, vagy gyullad ki bennünk a megfelelő pillanatban?
Erdélyiekkel találkozni nem olyan nagy kunszt ma már Budapesten.
Nem mondható, hogy hemzsegő mennyiségben, de azért vanogatunk. A hanglejtés szúrópróbája gyors, a szóhasználat ráadásul azonnal kideríti a születési helyet. Összenézés, összemosolygás, te is? Én is! Ismerősökkel összefutni már lényegesen kevesebb eséllyel lehet, de minthogy „véletlenek nincsenek, csak találkozások”, ahogy egy francia író mondja, ez is megtörténik, viszonylag gyakran. Nagy idegenségben hargitai rendszámú autó is szívdobbanásnyi villanásig hazarepít, hát még otthoniakkal találkozni: maga a földi mennyország, pláne ha véletlenül. Ebből fakad, hogy
az ember akkor is megszólít otthoniakat, ha csak tudja, hogy kik, de nem ismeri őket személyesen.
Szólítottam meg én már a Szépművészeti Múzeumban is látogatókat, mert az otthon levegőjét lélegezték, de a minap az M2-es metró egyik csücskében véltem felfedezni fiatalokat, akik gyerekeim ovistársai voltak. Öt állomásnyit metróztunk együtt, kibeszélve hirtelen az otthon dolgait. Volt olyan is, hogy 30 éve nem látott iskolatársam szállt fel a 105-ös buszra férjestől, vagy egy másik lány egy könyvbemutatón ölelt át, húsz év után, a régi szorítással. Leírhatatlan élmény! Vagy amikor egy templompadban ott ül egy fiatal lány, akinek még az útját is egyengettem.
Van az a pont, ahol elegáns rafinériával szinte hencegek az erdélyiségemmel: azértis fedezzék fel.
Jólesik ez az ártatlan játék. Ezzel mintha homlokomra sütnék egyfajta billogot: egy megfellebbezhetetlen, megtartó identitást.
A Keletiben édesapám több tíz éve nem látott barátja ismert fel és kiáltott utánam, a „négyeshatoson” csak úgy hozzám léptek otthoni fiatalok, hogy ön ugye odavalósi? A Nyugatiban rokonnal, a Városligetben ott kószáló keresztlányommal, a kórusban egyetemi kollegákkal futottam össze, a Fonóban, Hagyományok házában, Nemzetiben hajdani, de mind otthoni emberekbe botlottam, akik régóta itt élnek.
Nem beszélve arról, amikor este tízkor a Dacia-expresszre sietve, az átjárón felismered egy otthoni, „ősrégi, szívbéli” történet szereplőjét, aki már családos férfi…
Egyik legérdekesebb villamos-sztori akkor kerekedett ki, amikor két nyugat-európai turista tanácstalanul beszélgetett, hogy ez a cifra magyar nyelv nem segíti őket, sem a Budapest-go applikáció, „halvány lilájuk”, hol kell leszállni. Segítőkészen belekontárkodtam. Olyan üdvrivalgással fogadták az anyanyelvükön elhangzó segítséget, hogy a félórás út alatt elmesélték az életüket, hasznos javaslatokat tettek az életszervezés területén, és egyikük két napon belül elküldte a még ki nem adott regényét olvasásra. Sűrű örömködések és bókok közepette hagyták el a villamost, hogy
olyan valakivel beszélgettek Budapesten, ezen az ő fura nyelvükön, aki nem is magyarországi, de nem is turista, mégis magyar.
Hát nem. Gyorstalpalásban ment az 1918-as történelemlecke, csak a fogalmak tisztázása végett. Ugyebár.
A találkozós történetek egyik alfaja, a közismert és népszerű emberekkel való összefutás. Érdekes érzés civilben látni őket, nem színpad, képernyő, vagy egyéb látványos fórumok magasából. A szelfizős-posztolós világunkban már ez sem akkora katarzis, de mégis! Persze, hogy kinek mit jelent a sztár, az más kérdés, de tudom: Rudolf Péterrel az Arany János utcában, dr. Máté Gáborral a V30 uszodában, Kadarkai Endrével a Hősök terén, Schäffer Erzsivel az ELTE-n találkoztam. Tisza Kata, Szabó T. Anna, dr. Bánky György a Millenáris park emlékei közé tartozik. Mácsai Páltól mosolyt zsebelhettem be a MÜPA-ban. A sor folytatható, ezek itt „normális” dolgok. Sőt
ma már otthon is elérhető élmények, hiszen Erdélybe mindenki szívesen megy, befogadó közeg vagyunk.
Vannak másfajta találkozások, amelyekre készül és várja az ember, aztán érthetetlen módon nem történnek meg, nagy fekete lyukként ott tátonganak a lét szövetében. A régi barátok, akikre számít az ember, mert ők jelentik az átigazolás idején az otthonosságot. Tudván tudják, hogy megérkeztél, de nem keresnek. És egyszer csak hónapok után véletlenül látod meg a metrón őket. Vagy soha többet.
Erős a pillanat döbbenete, amikor valaki fontos, csendben elmarad.
Feldübörög az Ismerős Arcok dala odabenn: „hiába ordítok, nem hallja már a hangom”. Hát nem szabad meghasadjon, ami olyan könnyen hasad. Mikor ér véget egy barátság, amelyet kitapintható tévedések nem mérgeztek halálra? A biztosra bogozott és sodort kötelék-kötelek mitől kezdenek el foszlani, ráadásul úgy, hogy egyikünk észre sem veszi?
Szerencsére az élet szereti az egyensúlyt. Ezért előkészít új egymásra találásokat, új embereket küld a régiek helyére, új kötések tartják egybe a széteső részeket.
Ez a dolgok ésszerű dialektikája, öröm-szomorúság, nyereség-veszteség örök hullámzása, amely mesterien összefűzve pörgeti előre az életet, új gyöngyszemeket fűzve az emberi kapcsolataink füzérére.
