Kolozs megyei faluban volt kántornő mielőtt férjével Mezőpanitra költözött Borbély Marika: nagy harc volt benne fiai születése után, hogy hol is a helye. Aztán egy ismerős üzente, hogy van szabad hely a napköziben, meg kellene próbálnia. Marika mindig kedvelte az időseket, a gyerekeket, azt érezte, Istentől kapta ezt a lehetőséget ajándékba. Döntött, és 2012-ben, azaz lassan 13 éve belépett a gyermekek csodálatos világába.
– Annak érzi, csodálatos világnak?
– Én úgy képzelem, hogy Isten csodálatos kincsei között mozgok. Élő kincsek, akik tele vannak érzésekkel, érzelmekkel.
– Vajon ez az ismerős mire gondolt, amikor Marikát felkereste, hogy ez a munkahely jó lenne?
– Valószínűleg, jól ismert engem. Minden nap örömmel távozom az óvodából. Lehet, hogy épp rossz napom van,
de amikor belépek, s felém futnak a gyerekek, minden rosszkedvem elillan. Persze nap közben el lehet fáradni…
–Azt el is hiszem annyi gyerek, olyan zsivaj mellett…
– De mégis tele szívvel megyek haza minden nap. Lenyűgöznek ezek a gyerekek, mert mindegyik annyira egyedi. Úgy képzelem, hogy Isten minden gyerek után, akit megalkotott, a sablont eldobta. Mindegyik külön egyéniség, és erre tényleg naponta rácsodálkozom.
• Fotó: Borbély Mária saját archívuma
– És a gyerekek is rácsodálkoznak a dadusra?
– Volt, hogy azt képzelték, nincs is családom, merthogy egész nap ott vagyok velük, az övéké vagyok. Aztán mesélni kezdtem magamról, hogy biza nekem is van családom, hogy falunk lakom, vittem is nekik falusi képeket.
Ha én adok, akkor azt vissza is kapom tőlük egy mosolyban, egy ölelésben.
Sokszor jó lenne egy ötméteres kar, hogy mindenki egyszerre beleférjen. Van, hogy meg kell kapaszkodjak, mikor belépek az oviba, mert az összes gyerek rohan felém.
– Így nem csodálkozom, miért fogadott – ismeretlenül is - egy öleléssel Marika dadus…
– Képzeld el, valamelyik nap egyik gyerek, aki nem is az én csoportomban van, odafutott hozzám, megölelt és azt mondta: „Dadus, szeretelek". Hihetelen volt. Óriási ajándékot kaptam aznap és örökre a szívembe írodott. Egyszerűen csodálom őket, és a hároméves gyerektől tanulok, 56 évesen. Például ezt a tiszta szeretetet és a megbocsátást. Mert
a gyerek az oviból nem megy ki haraggal. Délelőtt összekapnak, kiabálnak, majd újra egymásra találnak, és folytatódik a játék.
Ha ezt mi, felnőttek meg tudnánk tanulni a gyerekektől, azt hiszem, gyönyörűbb lenne a földi életünk.
–Vannak olyan szakmák, amelyek kevésbé látszanak, vagy amelyek nagyon a háttérben vannak, keveset beszélünk róluk. Ilyen a dadus munkája is. Mit csinál a dadus az óvodában?
– Mi vagyunk az óvónő meghosszabbított keze. Mi vagyunk azok, akik nekik mindenben segítünk, és elvégezzük azokat a feladatokat, amikre éppen nem jut nekik idő.
– Ki érkezik hamarabb az oviba, a dadus vagy az óvónő?
– A dadus. (nevet) De így nekünk jutnak az első ölelések is. Hány gyereket kell bátorítani reggel, mert álmos, mert nem akar ott maradni! Az óvónők és dadák munkája összehangolt. Ott vagyunk a gyerekek fogadásánál, segítünk a tevékenységeknél, egy-egy gyerek megvígasztalásánál, pelenkázásnál, ha erre szükség va., sétálni vagy épp a piacra megyünk, asztalt terítünk, segítünk étkezni a gyerekeknek, vécére menni, közben játék is van. Én énekelni is szoktam nekik, aztán alváshoz előkészítjük a termet, majd a nap végén búcsúzunk a gyerekektől.
Meg kell találni hozzájuk az utat, például étkezésnél előfordul, hogy nem akarnak enni. Én mindig jól bereklámozom, hogy milyen finom lesz a mai ebéd. Vagy hozom a tányérokat, egymásba teszem, hogy: „Ni, mekkora palacsintatortát hozok. Ki milyent kér?” S máris megjön a kedvük az evéshez. A múltkor galuskás leves volt. Nem akarták enni. Akkor azt mondtam, hogy felhőt eszünk, s hogy milyen finom. Így meg is ették a levest. Otthon úgy mesélték, hogy felhőlevest ettek.
– Marika, tud szigorú lenni?
– Néha kell a szigor, persze, de azt hiszem, szeretettel többre jutunk. Vigyázni kell a gyerekekre, olyanok, mint a palánták. Én azt a feladatot kaptam ajándékba, hogy ezeket a kis palántákat neveljem, óvjam. És hogy minél többször mondjam nekik, hogy szeretlek. Ne csak édesapától, édesanyától hallják ezt, hanem tőlünk is, akikkel a nap nyolc órájában együtt vannak.
Dicsérni kell őket minél többet, mert ezáltal fejlődnek.
Sokszor csak annyi kell, hogy átölelem őket, s hopp, már szaladnak is tovább, és boldogok.
– Felnőttek, régi kis ovisai megismerik? Van olyan, hogy ráköszönnek Marika dadusra?
– Igen. Sokszor amíg elérek az autóbuszig van, hogy három-négy gyerek és felnőttek rám köszönnek, vagy megölelnek.
– Munkájának mi a legnagyobb nehézsége?
– Túlnyomóan a szépséget látom. De van persze, hogy elfáradok az óvodában. Vagy van, hogy épp rossz napom van, és úgy érkezem. S akkor azt kint kell hagyni, a kapun kívül, és megteremteni azt a közeget, ahol a gyerekek tényleg jól érzik magukat.
• Fotó: Borbély Mária saját archívuma
– Mi volt a legemlékezetesebb, amit gyerektől hallott?
– Volt olyan, hogy megkérdezte az egyik kisgyerek, hogy „Leszel a bajátom?" Nekem ez a kérdés is olyan jól esett. De a múltkor egy másik azt mondta nekem, hogy „Te olyan vagy, mint egy anya”. Volt egy kisfiú, akinek nagyon rossz napja volt, nem tudott felszabadulni, sírt. S végül nekem öntötte ki a szívét. Hogy elpusztult a madara, s nem oda temették, ahová kellett volna… De aztán ahogy beszélt róla, megkönnyebbült.
– Azt mondják, az óvodában mindent tudnak arról, hogy mi történik otthon.
– Vannak vicces sztorik is, persze.
Van, hogy a dadus hamarabb tudja a kistesó érkezését, mint a nagymama. (nevet)
– Kinek ajánlaná ezt a hivatást?
– Azoknak, akik óriási türelemmel bírnak. A gyerek mellé türelem kell. Kiabálással nem lehet nevelni, mert sebet ejthetünk. Persze, van, hogy az ember felemeli a hangját, de ezeknek a gyerekeknek nagyon-nagyon fontos a türelem, a szeretet, az odafigyelés.
– Mostanában gyakran elhangzik, ezek a gyereke másak, másképp viselkednek, gondolkodnak, mint korábban. Ön is így látja? Változtak a gyerekek?
– Ha a saját gyerekkoromhoz hasonlítom, úgy látom, hogy a mai gyerekek sokkal több mindent tudnak, sokkal értelmesebbek, mint mondjuk az én óvodás koromban voltak. Viszont örökmozgók. Az én gyerekkoromban is voltak, akik nem fértek a bőrükbe, ma már sok az a gyerek, aki izgága, nem tud egy helyben ülni.
– Marika szereti ezt a munkát? Örül, hogy végül dadus lett?
– Szívemből örülök, hogy Isten ezt a munkahelyet adta nekem ajándékba. Gyönyörű ez a dadus szerep. Szükség van orvosokra, professzorokra is, de szükség van az egyszerű munkára, így a dadusokra is. Szükség van az ölelésünkre.
