„Használjatok ki, amíg az eszem kereke forog!” – mondogatja Zsigmond Enikő viccesen, arra utalva, hogy szívesen mesél, beszél mindenről, amiről az erdélyi turizmus utóbbi fél évszázada szól. Történetéből kikerekedik a múlt rendszer merevsége és nehézségei, de az is, hogy leleménnyel, jó emberekkel és egy fémkeretes hátizsákkal minden megszépíthető.
60 évvel ezelőtt: Úgyse leszek geológus!
– Én az ‘50–60-as évek fordulóján jártam gimnáziumba, az nagyon rég volt. Ez a szó, hogy turizmus szinte nem is létezett.
Aki akkoriban a hegyre járt, azt a falusiak, de még a városiak is léhűtőnek tartották, akinek semmi komoly dolga nincs, csak jön-megy a hegyeken, s bámészkodik.
Erdőre-mezőre azért mentek az emberek, hogy dolgozzanak. Málnásfürdőn nőttem fel, ami borvizes gyógyhely, a falu mellett pedig van egy évszázados fenyőerdő. Abba az erdőbe jártak ki a falu gyerekei háborúsdit játszani. Ez volt az első igazi kapcsolatom a természettel.
A következő lépés egy zárda hangulatú leánynevelde volt (a mai sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum, szerk. megj.). Ott volt egy csodálatos osztályfőnököm, Kónya Ádám (Kónya Ádám tanár, helytörténész, a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, szerk. megj.). Földrajztanár volt, de az égvilágon mindent megtanított nekünk. Imádott kirándulni, így hát állandóan tekeregtünk. Olyanokat is mutatott, amit nem szabadott volna: kazettás mennyezetű templomokat, ócska várakat, falusi omladozó kastélyokat, amik akkortájt pityókaveremként működtek. A kollektív a krumplit a szép, parkettás szobákba lapátoltatta be. Kónya Ádám elmesélte a családok történetét, akik ezekben a házakban laktak, csillagászatot tanított nekünk és éjszakai tájékozódást, hogy miért nem szabad a békát agyonütni és a bogarakat kinyírni. A Baróti hegységet és a Bodoki havasokat jártuk.
Ne gondold, hogy volt nekünk akkoriban hegymászásra való ruhánk. Nem is volt divat a nadrág. Szoknyában mentünk s ballonkabátban, kendőt kötöttünk a fejünkre. Távolról úgy néztünk ki, mint a pityókaszedők.
Nem volt arra való cipőnk se, mégis óriási lelkesedéssel mentünk. Hát így kezdődött a természet iránti nagy szeretetem. Kónya Ádámot viszont eltanácsolták az iskolából, mert feljelentették, hogy „misztikus szellemben neveli az osztályát”. Áthelyezték Kökösbe, nagy-nagy bánatunkra.
„Hegyi beszéd" a Kincses-túrán
Tizenegyedikben kezdtem geológiát tanulni egy igazi grófnétól, egy Mikó nevű ügyvéd feleségétől. Fess, ízlésesen öltözködő nő volt, akárcsak egy regényből előlépett arisztokrata úrhölgy. Viszont untam a tantárgyát, mondtam is neki, hogy úgyse leszek geológus. Később azonban érteni és szeretni kezdtem a kurzusait olyannyira, hogy év végére készen állt a tervem: geológiára felvételizek.
Örököltem 30 kőbányát
– Egész életemre visszagondolva úgy érzem, hogy létezik predesztináció. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemre való felvételizéskor szerintem mázlim volt, mert 1962-ben a 30 helyre 480-an voltunk, és lányokat nemigen vettek fel.
Egyetem után kihelyeztek Csíkszeredába egy olyan vállalathoz, mint egy szatócsbolt. Mindent csinált a lekvárfőzéstől és kenyérsütéstől a kőbányákig és öntödéig, mert ebbe tömörítették mindazt, amit a kommunisták a helyi kisvállalkozóktól elvettek.
A vállalatnál geológusként örököltem 30 kőbányát, mindenféle anyaggal. Három megye tartozott hozzám: Kovászna, Hargita és Maros.
– Mit kellett tennie ezekkel a bányákkal?
– Ceaușescu akkoriban már javában trónolt, és azt a törvényt hozta, hogy az összes bányának kutatni kell a hozamát és a minőségét. Na, így aztán én vagy tíz évig jöttem-mentem a bányák között, és sorra kutattam őket. Felmértem a kőbányák tartalékait, gyűjtöttem a mintákat, azt pedig Bukarestbe küldtük laboratóriumi vizsgálatra. Abból a rengeteg kőből, amit a Székelyföldről Bukarestbe szállíttattam vizsgálatra, felépülhetett volna legalább három nyaraló. Különben meg a gyergyóújfalusi és a madarasi kőbányából épült fel a bukaresti metró, s ezekből láttuk el a Fekete-tengeri kikötőket is. Építettük a szocializmust (nevet).
A bányakatasztrófákról nem volt szabad beszélni
– Sajnos, borzasztó balesetek is voltak. A gyergyóújfalusi bányában cafatokra tépett munkásokat soha el nem felejtem. Egy olyan délelőttön voltam ott, amikor a napi robbantásra készültek.
Az anyagok, amit használtak, annyira robbanékonyak voltak, hogy elég volt egy rossz mozdulat, s minden repült.
Elsétáltam a robbantásra készülő munkások mellett, jó reggelt kívántam nekik, s tíz perc múlva felértem a bánya tetejére. Akkor bumm! Tudtam, hogy nagy a baj, mert nem jött el a lövés ideje. Rohanni kezdtem lefelé, s azokat az embereket, akiknek nemrég köszöntem, cafatokban találtam. Kétszáz méteres körzetből szedték össze a maradványaikat. Olyan is volt, amikor a leomlott bányafal alól négy nap után tudták előásni szerencsétleneket. De a szocialista korszakban titokban tartották a bányaktasztrófákat.
Így lett gödemesterházi a borszéki ásványvíz
– Hogy jöttek képbe a borvizek?
– Hát úgy, hogy nekem azokhoz is értenem kellett. A vállalatnál valaki kitalálta, hogy túl sokat „tekergek” terepen, a borvizeket pedig fejleszteni kell, mert azt a párt és kormány előírta. Így kezdtem én sorra venni a borvizes helyeket.
Először is Borszékot, az egész borszéki medencét körbekutattam. A másik borvíz, amit kutattam, az a gödemesterházi, vagyis Stânceni-i volt.
Rengeteg forrás fortyogott ott, s kiderült, hogy nagyon hasonlít a borszékire. Történt egyszer egy kemény télen, hogy a hótól járni se lehetett, s a töltődénél a teljes építkezés leállt, de nem szabadott jelenteni. Ránk parancsoltak, hogy azonnal vigyek rengeteg láda borvizet Bukarestbe, mert omologálni (hitelesíteni) akarják a terméket. Na, mit csináljunk? Hát az lett a vége, hogy a borszéki töltődében töltöttük meg a palackokat borvízzel, s Stânceni-i címkét ragasztottunk rá. A borszéki vizet így omologálták Bukarestben, mint Stâncenit.
Kelemen-havasok, 1981
Kommunizmus: Jöjjön velünk a hegyre!
– Főleg a kövek és borvizek miatt jártam a vidéket. 1978-ban Ceaușescu hozott egy törvényt, miszerint propagálni kell a tömegturizmust, az amatőr turizmust.
Megalakult a Jöjjön velünk! mozgalom, ahol tíz évig voltam helyi túravezető.
Közben a kedves öcsém lelécelt Franciaországba, minek következtében én nem mehettem többé országhatáron túl. Maradtak az itthoni hegyek, ha ki akartam mozdulni. Tíz-tizenkét napot töltöttünk a csapattagokkal a gerinceken, hol a Radnaiban, hol a Fogarasban, hol a Retyezátban, a Nyugati-Kárpátokban. Apránként megismertem Románia nagy hegyeit.
– A 10–12 napot hogy képzeljük el a hegyen? Voltak menedékházak vagy sátorral mentek?
– A Fogarasban például ki voltak építve a menedékházak még a szász turistaegylet által, egynapi járóföldre egymástól, de koszosak, elhanyagoltak voltak. Mi inkább vittük a sátrat magunkkal, s felszerelkeztünk legalább egy heti élelemmel. Cipeltünk rendesen.
– Volt megfelelő felszerelés?
– Akkoriban a fémkeretes hátizsák volt, ami nem is volt rossz, mert fel lehetett rá kötözni a sátrat és a hálózsákot. S hát a cipő! Fantasztikusak voltak a kolozsvári Clujana gyár által gyártott túrabakancsok. Hanorákot lehetett kapni, de túrázásra való nadrágot már kevésbé. Azt csináltattunk magunknak a szabónál.
– Mennyire voltak kiépítve a turistaútvonalak?
– Hát azok léteztek még a szocializmus előtt, az EKE és a Szász Kárpát Egyesület által kiépítve. Ezeket azonban fel kellett újítani.
Mi itt Csík környékén a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesülettel legalább 500 kilométernyi turistaútat felújítottunk 1993 és 1998 között.
Ketten, Románia tetején
Medvék és pásztorkutyák akkor is voltak
– Veszélybe, bajba sose kerültek?
– Medve akkor is volt, rengeteg találkozásom volt vele. De ha jó hangosan járt az ember, nevetett, énekelt, a vadállatok elkerülték. Éjszaka pedig, ha sátorban aludtunk, a tűz mindig égett. Ez volt a medveriasztó.
S hát a pásztorkutyák! Arra is volt módszerünk. Emlékszem, hogy két társammal egyszer a Tolvajos-tetőtől délre indultunk a gerincutat újrafesteni. A gerincút átvezetett egy esztenán. A szabály az, hogy az esztena határa legalább 100 méterre legyen a turistaösvénytől. Ez a hülye pásztor pedig beleépítette az esztenáját az útba.
Egyszerre 11 kutya támadt ránk, nagyon durvák voltak. Körbevettek.
Csitítottuk őket, de nem használt, s a vezérkutya odakapott a nadrágomhoz. A hegyen mindig van nálad bot, hát én alaposan rásóztam a vezérkutya orrára. Férfi társam a hátam mögé húzódott. A kutya pedig behúzott farokkal megfordult, s eliramodott, a többi pedig utána. Ez volt a legdurvább kutyás esetem, de a kutyákat a legtöbbször leszereltük ételmaradékkal. Zsebben hordtuk a szalámi-és kenyérhéjat, hogy elő lehessen kapni.
Fel a hegyre?
– Nem tudok már gyalogolni, de ameddig az autó elvisz, ott megállok, és néhány száz métert sétabottal megyek.
– Hatvan évnyi tapasztalattal mit tanácsol azoknak, akik viszont tudnak menni?
– Azt tanácsolom, hogy menjenek bátran, mert annyi mindent fel lehet fedezni. Először viszont menjenek olyannal, aki már jártas, és mesélni is tud. Nem szabad egyedül túrázni, akkor sem, ha már százszor jártál az adott helyen. Vedd fel a hátizsákot, vigyél még magaddal két-három embert, s fedezd fel a világot.
Névjegy: Geológus, földrajzi, turisztikai szakíró, Csíkszeredában él. Néhány könyve, a teljesség igénye nélkül: Erdély túrák, 450 Erdélyi túra, Csomád hegycsoport – Szent Anna-tó és környéke, Csíki-havasok, A Hargita-hegység turistakalauza. Háromnyelvű térképei, hátukon rengeteg információval: a Csíki-havasok, a Szent Anna-tó, Nemere-hegység és Hargita-hegység zsebtérképei, Székelyföld borvíz lelőhelyeinek térképe, három megye ásványvizeinek bemutatója, összegzése. Újságcikkei, ismeretterjesztő írásai számos erdélyi újságban, elsősorban az Erdélyi gyopárban jelentek meg. Közel húsz éve mesél hetente a Kolozsvári Rádióban Erdély turisztikai csodáiról.
Fotók: Zsigmond Enikő archívuma
korábban írtuk
Több mint negyven éve együtt – Időtálló házasság: Sinka Erzsébet és Ignác
Sinka Erzsébet és Ignác neve nem ismeretlen az udvarhelyieknek: Erzsike és Náci – ahogyan a legtöbben ismerik – alapítói voltak az egykori népszínháznak, s Náci bácsi azóta is fel-felbukkan a Tomcsa Sándor Színház egy-egy előadásában. A székelyföldi kisváros elválaszthatatlan párosa voltak, sokat megélt, bölcs derűjük azóta sem lankad. Az alapvetően házasságellenes újságíró – akinek tízéves korában épp Sinka Erzsi adott mikrofont először a kezébe – harminc évvel később a harmonikus házasság titkáért láto
