A református lelkészházaspár 15 éve költözött a Székelykeresztúrtól mintegy nyolc kilométerre fekvő faluba, s bár eleinte nem volt könnyű az élet a Hargita megye egyik legutolsó csücskének számító vidéken, mégis, látványos fejlődést hoztak a közösségnek, mintegy bizonyítva, hogy egyetlen fecskepár is hozhat tavaszt.
Kincses Olga a templomban egyedi jelenség, de bárhol feltűnik, kiragyog a közegéből, valósággal vibrál, hallszik határozott hangja. A székelyföldi táncházak meghatározó egyénisége ő, harsány a lénye, ízes a kacagása. Húsz éve még elképzelni sem tudta, hogy férje lelkész lesz, nemhogy vidéki, gazdálkodó életet visz majd, mégis, a székelyudvarhelyi néptáncosból falusi tiszteletes asszony lett.
„Egyszer azt mondta nekem egy idős tiszteletes asszony, hogy a házad mindig nyitva kell álljon, a hűtődben mindig kell legyen étel, mert bárki bármikor jön, olyan nincs, hogy a parókia ajtaja csukva van!
Ha halott van, este 10-kor jönnek, hogy szóljanak, ha éjjel halt meg, akkor már reggel 6-kor kiáltják, hogy »Tiszteletes úúúr!«. És ezt is mondta Kálmán, amikor megismerkedtünk, hogy ha hozzá megyek feleségül, ez ezzel jár. De nem volt könnyű az elején, pont azért, mert városról jöttem, ott más a mentalitás. Falun még az sem két perc, ha leszaladsz a boltba. Mert a falusi ember szereti, ha megkérdik tőle, hogy „Na, fölkelhettek?”, „Hogy aludt?”, „Mit csinál?”, „Hova megy?”. Bár egy ennyit. Ha nem csinálod, úgy gondolják, lenézed őket. Valaki épp mondta is nekem, hogy „Te, Olga, azért vagy jó papné, mert ezt nem azért csinálod, mert meg volt mondva, hogy így kell, hanem mert neked ez tényleg belülről jön” – kezd történetébe a szenterzsébeti papné.
Olyan nincs, hogy a parókia ajtaja csukva van
És nyitva áll ezúttal is a parókia kapuja, frissen nyírt gyep, gondos kezekről árulkodó „kolostor” ágyások mutogatják magukat: az egyikben levendula, kettőben retek, spenót és saláta sarjad, a negyedik üres – a háziasszony nem kis bosszúságára: murok volt benne, de kiásta Pengő, a négy hónapos kölyök kuvasz. Tyúkok kapirgálnak a kutyakennel mellett, s a pincelakásban pelyhes csirkék csipognak: feketék és szürkék, sárgák, barnák, totyogósak.
„Amikor ide kerültünk, fiatal voltam, meg modern, csodálkoztak is, hogy »te, ez a papné?«. Akkoriban sokat jártunk sétálni, mert akkor született Gyöngy és Ilka, s jólesett lemenni a faluba, két szót szólni akárkihez. Volt egy fiatal óvónő és egy Zsuzsika néni, és hozzá jártam sokat. Leültetett, s bármije volt, vette elé. Ha tegnapelőtti palacsinta, akkor azt rakta oda, ha túró, ha szalonna, akkor azt. Bárki jön, leültetni s megkínálni! – ez alap. Ha egy egyszerű falusi öregasszony ezt csinálja, akkor nehogy már egy fiatalasszonynak ez probléma legyen – gondoltam.”
„Gyertek ebédelni!” – kiált néhány perccel később a tiszteletes asszony a papilak lelkének számító étkezőből. Lenvászon abrosz, húslevesillat és békésen pislákoló gyertya emeli a vasárnap ünnepélyességét. A hat és fél éves Andriska kétszer annyi laskát kér a levesbe, mint a 14 éves Gyöngy, a 13 esztendős Ilka még nincs idehaza. A Gyimesekben töltötte a hétvégét, az erdélyi táncházzenészek találkozóján. Mert az alma nem esik messze a fájától: nővérével együtt mindketten táncolnak, énekelnek, s a Fölszállott a páva tévéműsor révén az egész Kárpát-medence megismerhette őket: a Cickom Énekegyüttest és tisztán csengő hangjukat.
New Yorkban is lehetsz elszigetelt
„Most már az egész völgy a szívem csücske, nem csak Szenterzsébet. Ez lett az életem, itt a férjem, a három gyönyörű, egészséges gyermekem, itt tanultam meg asszonynak lenni, a nagybetűs életet: sütni, főzni, néptáncot oktatni, gyermeket nevelni, feleségnek lenni, mindent” – magyarázza Olga, míg Kálmán a rozmaringos báránycombot szeleteli.
„Az elszigeteltség attól függ, hogy te hogy gondolod. Mert ha én úgy érzem, hogy el vagyok szigetelve, akkor New Yorkban is elszigetelt lehetek. De a tévén és az interneten keresztül értesülök mindenről, hogy milyen előadások vannak, mire szánjak időt ahhoz, hogy feltöltődjem. Mert ezekből a kiruccanásokból töltekezem, illetve ötlet szintjén felhasználom a falu életében” – magyarázza Olga.
Két órától a szomszédos Kissolymoson tart istentiszteletet Kálmán, s mivel még sosem jártam a zömében unitáriusok által lakott pici faluban, elkísérjük Olgával. A kézzel kötött csipkének nagy múltja van az egész völgyben – mutatják az ablakokon út közben. A falu lakói egykor fejedelmi solymászok voltak, ma már csak egy-egy madaras csipkefüggöny utal a település múltjára. Torony nélküli, egyszerű templomka, a szebb időket is látott szószéken 1642-es felirat. Amíg hideg van, az új építésű imaházban tartják az istentiszteleteket.
Jobb kéz a társa mellett
„Ha valaki papné, az nem egy titulus. Nem egy szakma a pap mellett, amit neked csinálni kell. De mivel a férjed a lelkész, és te jó társa vagy, próbálsz tanácsokat, ötleteket adni, hogy szebbé, jobbá tegyétek a falusi életet. És mivel én néptáncos vagyok, meg kicsit énekelni is tudok – vagy inkább van bátorságom az énekléshez –, a néptánccal össze tudom szedni a fiatalságot. Vagy ha a tiszteletes nem ér rá éppen, hogy vallásórát tartson, akkor bemegyek, imádkozunk, egy egyházi éneket megtanítok, vagy elismételjük a néptáncot.
Pap s papné
Vagy ha szervezünk valamit, akkor a gyakorlati dolgokban tudom Kálmit segíteni. Az én dolgom, hogy legyen a vázában virág, hogy mi hány órától lesz, hogy emlékeztessem, ne felejtse megemlíteni, hogy ez és ez a néni süteményt sütött a közösségnek, ilyesmik. Egy jobb kéz a papné a társa mellett” – mesél a teendőiről a tiszteletes asszony.
Nem kell mindig problémázni
„Mégis melyikőtök dominánsabb?” – kérdem. Mert Kincses Olga nem tűnik annak a nőnek, akit könnyű irányítani... „Mind a ketten nagyon dominánsak vagyunk, de valahogy mégis találunk. Kálmán hagyja, hogy a háztartást, gyereknevelést intézzem. Amikor nem bírok velük, akkor szólok, hogy gyere, apja, segíts! De ez is közös valójában. Ezért jó társ. Sokszor elgondolom, hogy aki nem így találja el a párját, az hogy is tud élni. Szóval, dominálunk mind a ketten, de ő hagyja, nem nyom el. Igazából van az életnek női és férfi része, és ehhez mi nagyon jól tartjuk magunkat. Én azért nem haragszom, hogy nem segít nekem teregetni vagy pityókát hámozni. Nem is akarom. Én se segítek neki az állatoknál, se az udvaron a sasnak gödröt ásni stb. Szerintem rendkívül fontos, hogy a nő nézzen föl a férjére...”
„De hisztizni azért olykor szoktál-e?” „Hogyne! Abszolút! Ha sáros cipővel jönnek fel a teraszra… Ilyen földi dolgok miatt. Aztán persze eszembe jut, hogy minden jól van, ahogy van. Itt tanultam meg ezt is: hogy nem kell mindenen problémázni.”
Gyalog járjuk be Kissolymos utcáit, az eső elől kénytelenek vagyunk a Gondűző kiskocsma teraszára húzódni egy kávéra. „Isten áldja!” – köszönti a református papné a többségi unitáriusokat.
„A székelykeresztúri Pipacsokkal jöttem Szenterzsébetre életemben először, táncolni. Néztem, hogy ez milyen vidék egy Zetelakához, egy Csíkszékhez vagy egy Udvarhelyhez képest?! Csodálkoztam, hogy nincs fenyőfa. De aztán megszoktam. Lett nekem itt egy Nannóm, a legjobb barátnőm a faluban: egy hetvenéves öreg néni, ő tanított meg kenyeret sütni, veteményezésre, majorságtartásra, hogy mikor kotol a tyúk, s ilyenek. A városon élő édesanyám nem is érti, hogy én kire ütöttem...” – kacagjuk el a falu utcáit járva.
Tanítják egymást
„Látod-e eredményét a mindennapi közösségépítő munkátoknak? Tehát hogy akár egyetlen fecskepár is hozhat egy közösség számára nyarat?” „Hogyne látnám! Mondok egy példát: nagy lakodalom van, a kultúrházban ülünk, és ilyenkor mindenféle zene szól, a nagyon moderntől a sasszén át a csárdásig minden van. És amikor húzzák a csárdást s a marosszékit, ezek a fiatalok, anélkül, hogy mondjam nekik, hogy menj na, táncolj, fölállnak és táncolnak. Az egy dolog, hogy színpadon a koreográfiát eltáncolja, és más, hogy szabadon táncol, mert úgy érzi, hogy ezt most neki járnia kell. De látom a gyülekezeti életen is, hogy elég szép számban járnak templomba, persze mindig próbálunk kitalálni valami pluszt, amivel elcsalogathatjuk az embereket a tévé elől, de ezek a jó visszajelzések. Látjuk eredményét a szemétszedő akcióknak is, a fiatalok már nem dobják el a szemetet.
A falu másik része persze nem vigyáz erre. Generációs különbségek vannak, az öregek nem értik, hogy nem öntjük bele a patakba a tollút, de ezért kell a fiatalokat nevelni. Bármelyik lelkészi családon nagyon sok múlik egy faluban. Van, amikor azt érzem, hogy tud hatni egy fecske, s van, amikor azt, hogy szélmalomharc az egész. Sosem tudjuk kiszámítani a falusi embert, de ettől szép az egész. Tanítjuk egymást: ők is minket, mi is őket” – magyarázza Olga.
Nem szabad a táncot erőltetni
Reggelente Székelykeresztúrra viszi Gyöngyöt, Ilkát és Andriskát iskolába, néptáncot tanít a Hargita megyei kisvárosban és Segesváron, ugyanakkor a szenterzsébeti Cickom Néptáncegyüttes vezetése is az Olga feladata. „Nem az van itt, hogy van száz gyerek, és táncol belőle hetven... Harmincketten vagyunk a Cickomban, van három fiú, aki el-eljön próbára, régebben táncoltak is, de most már nem. Érzik, hogy nem az ő személyiségüknek való. Régen sem volt mindenki táncos. Nem lehet a táncot erőltetni, szeretni is kell! De ettől függetlenül eljönnek, velünk vannak. Kértem fel most már férfi oktatót is, mert a nagyobbak komoly táncokat járnak, és nem mindegy, hogy egy férfitől tanulják, vagy egy nőtől. Ahogy az életben is van férfi- és női munka, úgy itt is férfi táncos kell.
Gyakran táncolunk, megvannak a bejáratott fellépéseink, húsvétkor például zeneszóval jönnek locsolni, és megtáncoltatnak a fiúk, a szüreti tánc is rendszeres, az Erzsébet-nap és a pünkösd is fellépésszerű tánccal jár”
– magyarázza a néptáncos lelkészfeleség.
Szürkemarhák a határban
Visszaérünk közben a szenterzsébeti parókiára. Hazakerült Ilka, nővérével indulnak Herceghez és Ramszeszhez, a ház mögötti oldalba. Mindketten gyerekkoruk óta lovagolnak. Bébi vízisikló csusszan el a lábunk előtt, megsimogatjuk a lovakat, aztán terepjáróval indulunk szürkemarhamustrára. A platóra ülnek a gyerekek és persze Pengő, a murokásó családtag. Nem igazán lehet megközelíteni a félvad állatokat – magyarázza a tiszteletes, miközben két vadnyúl is úgy dönt, az autónk előtt szalad. A mintegy 120 hektáros, gondosan kitakarított legelőn száz körüli szürkemarha legelészik, a kis borjak, mint az őzek, ugrálnak. Volt ugyan hagyománya Székelyföldön is a magyar szürkemarhának, ám teljesen kipusztították a kommunizmus évtizedei alatt. Kincses Kálmán ma Székelyföld egyik legnagyobb szürkemarhatartó gazdája.
Pár órája született boci közelébe érünk, szemünk előtt áll életében először lábra. Kockás abroszt terítenek a lányok az autó rakterére: pompás lakoma a dimbes-dombos tájban tálalt szürkemarha-szalámi, a szalonna, a túró és a hagyma. Talpas pohárból kortyolgatjuk a saját készítésű vörösbort, s egyetértően bólogatunk mindannyian: minden adott a boldog élethez ebben a tájban.
Ahány élet, annyi bánat
„Régen, amikor szóba álltam egy nagyon nehéz sorsú emberrel, annyira magamra vettem a problémáját, hogy napokig foglalkoztatott gondolatban – folytatja a lelkészfeleséggé alakulás történetét Olga. – Meg kellett tanulnom, hogy nem tudom megoldani mindenki problémáját. Csak annyival segíthetek, hogy meghallgatom, és biztatom, hogy jöjjön el a templomba. És imádkozom érte, ennyi. Ahány bennvaló – vagy ahogy itt mondják: ahány élet, életszer –, annyi gond, bánat, betegség vagy haláleset van... S ha csak a gyakorlati nehézségekre gondolunk is, nehéz volt, mert ez egy sáros falu. Amikor ide kerültünk, több idő elment sároscipő-mosásra, mint bármi másra. Azóta azonban sokat alakult jó irányba a falu.” „A néptáncos ambícióidat elengedted?” – „Egy bizonyos szintet elértem, tovább is lehetett volna fokozni, persze, de az, hogy egyszerű székely lányként a Magyar Állami Népi Együttesben táncolhattam, akkoriban nagy dolog volt, az én karrierem csúcsa. De akkor már 25–26 éves voltam, és azt is fontolgattam, hogy meddig táncolok. Negyvenéves koromig?
S utána mi lesz? Az, hogy több gyereket akarok, és egy jó társat, nagyon bennem volt. Kálmánnal a sófalvi tánctáborban találkoztunk, s ilyenkor, tudod, érzed, hogy ő a Társad, és ez az a szerelem, amiért érdemes abbahagyni a tánckarriert, hazajönni és családot alapítani. Az, hogy taníthatok óvodákban, iskolákban, teljesen kielégít. Meg Keresztúron a Pipacsokhoz is járok, ahogy az időm engedi, próbákra, egy-két fellépésre, s ez a »magamutogatási vágyat« is kielégíti. De szerintem ez az élet rendje” – feleli a tiszteletes asszony.
Közösséget szervezni és kapálni
„Tudod-e, mi volt még nehézség itt, fiatalként? Városiként nem voltunk gyakorlatiasak. Például akkor ültettem a hagymát, amikor más már mindjárt szedte ki. Vagy elültettük időben, de menet közben szóltak, hogy tiszteletes asszony, meg kell kapálni, mert nagy burjánban van. De érdekelt, hogy megtanuljam. Ha már ilyen helyen laksz, akkor amit lehet, termeld meg magadnak, ne egyél rossz minőségű vagy agyonvegyszerezett, bolti dolgot. Sok idő eltelt, amíg belejöttünk.
Semmi sem nehéz, csak mind összefüggésben van az időjárással. Mikor a legjobban kellene kapálni, akkor biztos, hogy nekünk valami szervezési dolgunk van, amit nem lehet halasztani. Tehát nehéz összeegyeztetni, hogy tökéletes veteményed legyen, tökéletes háztartásod, de közben szervezzed is a pünkösdi királyválasztást vagy bármit. Szóval, sokoldalú a lelkészcsaládi feladatkör – magyarázza Kincses Olga. – A város mindig befogad, bármikor bemehetsz a városba, mindig kapsz egy kiállítást, előadást, ami érdekel. De a városi ember nem tud ilyen könnyen falusivá lenni. Nem fogadnak be egyből. Ahhoz egy kicsit ismerni kell az embert s a falut. Engem érdekelt a kenyérsütés, a pászkasütés, megtanultam állatokat tartani, levágni, elkészíteni, s ez sokkal több számomra, mint egy egyszerű városi élet. Szóval, nagyon megtaláltam magam és a helyem ebben a falusi életmódban, hála Istennek! – összegez Olga. – És ugyanez a helyzet az egyházzal.
Ad egy olyan többletet, ami a lélek békességét, nyugalmát adja. Egy jó falusi gyülekezet olyan, mint egy nagy család, ahol nemcsak a templomban vagy együtt a gyülekezeti tagokkal, hanem kint is, az életben,
ahol meg tudjuk osztani egymással örömeinket és gondjainkat.”
És valóban: mi kell több?
Estére jár az idő, még el sem köszöntem, máris bejelentkezik a következő vendégsereg a mindig nyitott lelkészlakba. Hosszasan búcsúzunk, marhaszalámi, házi tojás és saját készítésű vörösbor kerül a pakkomba – merthogy a falusi ember mindig adni akar a városinak. A levendulás ágyásban pihenő játék traktort is gyorsan lemossa Olga – vidd el a kollégád kicsi fiának! Andris már nem játszik vele – teszi ellentmondást nem tűrve a csomagba.
Lélekben és testben egyaránt jóllakottan, a meleg vendégszeretettel csurig telve indulok haza. Egyetlen gondolat cikázik a fejemben hazafelé, az autóban: miért nem így élünk mindannyian?
Fotó: Magyari Tekla
