Dalma 6 hónapra és 950 grammal született. Abban a fejlődési szakaszban, amikor a tüdő még nincs teljesen kifejlődve. Oxigénhiány miatt agyvérzést kapott, ami tetraparézist, azaz négy végtagra kiható görcsös agybénulást okozott. Emiatt nem tud járni, és a finommotorikus készségek sem működnek jól nála. Ezt ő meséli nekem, mikor meglátogatom, hogy interjút készítsünk. Nagyon lelkes, szeret a figyelem középpontjában lenni, beszélgetni, és mondanom sem kell, rövid idő alatt egymásra hangolódunk.
– Mire kíváncsiak az emberek, akikkel újonnan ismerkedsz meg?
– Az első talán az, hogy hogyan tudnának segíteni, és hogy miért lettem ilyen. Szeretnének jobban megismerni, hogy milyen ember vagyok, hogyan élek, mi a tevékenységem.
– Segíteni akarnak? Nekem inkább az a tapasztalatom, hogy a legtöbben félnek közeledni a sérült emberekhez, gyerekekhez.
– Igen, a teljesen ismeretlenek félnek. Aki már megteszi az első lépést, az segíteni akar. Engem egyébként régóta foglalkoztat, hogy azok, akik minket, sérült embereket megbámulnak az utcán, vajon mit néznek? A széket? Azt, hogy ülünk? Az embert? Vagy elgondolkodnak, hogyan kerültünk kerekesszékbe? Mindig megbámulnak, de nem mernek odajönni, és megkérdezni, elbeszélgetni velünk, hanem elhúzódnak. Én azt akarom elérni, hogy ez megváltozzon. Egy elfogadóbb világot szeretnék. Hogy ne legyen szakadék, hogy vagyunk mi, sérültek, és vagytok ti, egészségesek. Hanem legyünk egyformák.
Ez a kedvenc képe Dalmának, ami róla készült, mert szerinte nagyon optimistára sikerült
– Szerinted sikerülhet, hogy közel kerüljünk egymáshoz?
– Igen, ha minél többen megismerkednének egy olyan fogyatékkal élő emberrel, aki mer tabuk nélkül beszélni. Én például ilyen vagyok. Főleg az utóbbi tevékenységeim adták meg azt a magabiztosságot, hogy meg kell mutatnom magam még inkább, mint eddig, hogy így vagyok jó, ahogy vagyok, és ezt ismerje meg a világ. Ha majd ez az állapot megváltozik, mert az az álmom, hogy a 18 éves szülinapomon magas sarkú cipőben táncoljak a parkett közepén, akkor is úgy érezném, hogy mindig kötelességem lesz képviselni a sérült embereket.
– Emlékszel, mikor tudatosult benned, hogy te más vagy?
– Talán óvodás koromban, mert a többiekhez képest később mehettem iskolába. Láttam őket futkározni, és hogy mindent természetesen és normálisan csinálnak, olyan dolgokat, amikre én nem vagyok képes. Azt, hogy nem tudok járni, már akkor fájdalomként éltem meg. Aztán bekerültem iskolába. Az elején furán néztek, kiközösítettek, bár szerencsére ez rövid ideig tartott, mert a tanító néni, meg most a tanáraim is próbálják arra nevelni a gyerekeket, hogy foglalkozzanak velem.
Nulladik osztályban például a tanító nénim kipróbáltatta az osztálytársaimmal a kerekesszékemet, és akkor ők rájöttek, hogy nem is olyan könnyű így az élet.
Én nem szeretek sokat siránkozni, úgy gondolom, mindenki maga dönti el, hogy sajnáltatja magát, vagy boldog életet él úgy, ahogy van. Az, hogy néha fáj, néha rosszul esnek dolgok, szerintem természetes.
– Most serdülsz. A félelmek, szorongások, amiket említettél nem intenzívebbek most?
– Inkább az került előtérbe, hogy kezdem reálisabban látni a világot. Rájöttem, hogy az ember reális álmot kell kitűzzön maga elé. Mert oké, hogy az én vágyam az, hogy 18 évesen magas sarkúban, járókeret és minden nélkül tudjak táncolni, de vajon ez megvalósul-e addig? Azt gondolom, fel kell készülni a kudarcra is, már most. Ha nem valósul meg ez az álmom, fájdalmas lesz, de ha felkészülök a rosszabb változatra, talán könnyebb lesz átvészelni. Az viszont biztos, hogy hiszek benne, és mindent megteszek érte!
– Úgy tudom, rengeteg barátod van, és nemcsak sérültek, hanem egészségesek is.
– Nem is tudom megszámolni, hány barátom van, és bizony nem csak sérültek, bár sokan azt képzelnék. Egy egészséges emberrel teljesen más perspektívából lehet társalogni, de neki nem mesélem el minden szempontból a sérültséghez fűződő lelki problémáimat. Arra jobb a sérült barát, aki ugyanabban van benne, mint én, és jobban átérzi, jobban megérti.
– Látom, van fesztiválos karkötőd!
– Igen, én nagy koncertre járó és bulizós lány vagyok. Anyukám mondja mindig, hogy mivel nem tudtam a játszótéren kitombolni magam, ezért járok annyit koncertre, színházi előadásokra.
A Paradance Company-vel is táncolhatott Dalma Budapesten, amelyre Pataki Helén gyógytornász segített neki felkészülni. Akkor egy álom vált valóra
– Sikerült már szülők nélkül is elmenni bulizni?
– Konkrét, szülők nélküli bulizás volt már, szülinapokon, unokatestvéremékkel vagy nagynénémékkel koncertekere mentem. Én kezdem szeretni, ha anyu nem lóg a nyakamon. Hozzáteszem azért nagyon szoros a kapcsolatunk, és hálás vagyok neki a sok áldozatért, amit tesz értem. De azt hiszem, eljött az idő, amikor szeretnék függetlenedni. A múlt hétvégét például a legjobb barátnőmnél, Pap Rékánál töltöttem, édesanyám nélkül. Ilyenkor éjszakába nyúlóan beszélgetünk. Meg is kérdezte anyu, hogy meddig voltunk fent, s mikor mondtam, hogy hajnal ötig, akkor azt mondta viccesen, hogy: Leharapom a fejedet! (nevet)
– Közel egy éve hallható a Marosvásárhelyi Rádióban a Dalma kérdez érzékenyítő rovat. Hogy jött a rádiózás az életedbe?
– Jaj, hát a rádiózás az én világom, úgy érzem, én oda születtem. Tavaly elmentem egy nagyon jó barátom szülinapjára, ahol megismertem Ila Ildikó rádiós szerkesztőt, műsorvezetőt, aki most már a mentorom, és nagyon jó barátnőm. Ő akkor felkért egy interjúra. A beszélgetés után számtalan kérdésem volt, kíváncsiskodtam, kezdett érdekelni a dolog. És akkor jött az a bizonyos bűvös kérdés, amit a szívem mélyén éreztem, de álmaiban nem gondoltam volna, hogy előbukkan, hogy Szeretnéd kipróbálni? Aztán ahogy vettem a bátorságot, és igent mondtam, belecsöppentem egy teljesen új világba.
– Mit ad számodra ez munka?
– Szárnyakat. Amikor rádiózom, interjút készítek, elfelejtem a kerekesszéket, nincsenek korlátaim. Másrészt nagyon sok mindenben megerősített, önbizalmat adott. Számomra ez terápia is:
segített, hogy elfogadjam ezt az állapotot és most már boldogan kiállok sorstársaimért.
Említettem már, hogy azért sokszor nehéz, és bár nem mutatom kifelé, azért gyakran előjön belőlem, hogy én miért nem tudok járni? Ám ez a heti csoda, mindig felemel, és egy időre elfeledteti velem a helyzetem.
– Megváltoztatott?
– Nagyon sok mindenben. Magabiztosabb vagyok, és úgy érzem, megtaláltam az utamat, megtaláltam azt, ami én vagyok.
– Lehet, hogy ez lesz a munkád is?
– Ezt most itt ki merem mondani, hogy ez természetes. Tehát Covid ide, Covid oda, engem a rádiózással fertőztek meg, aminek hál' Istennek csak lelkesítő tünetei vannak.
– Hogy választod ki az interjúalanyaidat?
– Nekem a rovattal az a célom, hogy hidat építsünk a sérült és az egészséges emberek között. Így sérült és egészséges emberekkel is készítek interjút. Amikor valamilyen fogyatékkal élővel beszélgetek, azt szeretném, hogy teljesen tabuk nélkül tudjuk ezt megtenni.
Sajnos azt tapasztalom, hogy nagyon-nagyon kevés olyan sérült van, aki igazán tabuk nélkül mer beszélni.
Amikor egészséges emberekkel, többnyire ismert emberekkel készítek interjút, felteszem nekik a kérdést, hogy ők hogyan látják a sérülteket. Na, ezt egy ideje ritkábban teszem, mert mindenki ugyanazt válaszolta. A rovatot szeretnénk megújítani, érdekesebbé tenni, és finoman adagolni az érzékenyítést.
– Ila Ildikó segít a szerkesztésben, mentorodnak hívod.
– Igen, nélküle nem tartanék itt. Ildikó mindig kéri, hogy ne nagyon dicsérjem őt, mert azt mondja, nem érdemli meg. De szerintem megérdemli, mert ahhoz, hogy valaki egy ilyen csodát hozzon létre velem, hogy mellettem áll, segít, ahhoz önzetlen szeretet és emberség kell. Ő egy földreszállt angyal, példaképem, és innen is köszönöm neki mindazt amit értem tesz, továbbra is határ a csillagos ég együtt!
A kedvenc zenekarával, a Kowalsky meg a Vega koncertje után
– A rádiózáson kívül mi az, ami még nagyon érdekel?
– A rádiózás mellett szeretném kipróbálni a tévézést is, mert minden érdekel, ami médiával kapcsolatos. Nagyon szeretek szerepelni, szeretnék valamilyen módon a színpadon lenni a későbbiekben is, esetleg színészkedni. Nagyon szeretek szavalni, katolikusként református gyermekkórusba is járok. Emellett imádok táncolni is. Egy kerekesszékes tánccsoport tagja is voltam egy ideig, de sajnos onnan ki kellett lépnem. Viszont egy álmom ezzel kapcsolatban is valóra vált, színpadon táncolhattam Magyarországon a Paradance Company kerekesszékes tánccsoporttal. Az felemelő érzés volt.
– Ahogy én látom, számodra nagyon fontos, hogy legyenek céljaid.
– Mindig céltudatos voltam. Fontos számomra, hogy legyen valami, ami motivál. Kell az a bizonyos plusz, az a motiváció, hogy igenis küzdj azért, amit csinálsz.
– Van-e valami, ami hiányzik, mert kerekesszékben vagy?
– A szabadabban való mozgás, az önállóság. Fáj, hogy nincs elég önállóságom.
– Ad-e esetleg ez a hiány valami pluszt?
– Nagyon-nagyon sok pluszt ad. Sokkal érettebbé tesz. Jobban megtanít arra, hogy legyen akaraterőd, küzdj. Mert
az egészségesek is tudnak küzdeni, természetesen, de talán mi valamivel jobban. Mi ilyen kis túlélők vagyunk.
A kerekesszék megtanít arra, hogy azzal kell együtt élni, amit kaptál. Ne azon sírj, ami nincs, hanem annak örülj, amid van. Én azt szoktam mondani, hogy amit én fokozatosan elvesztettem, vagy amit a Jóisten kivett a lábamból, azt beletette a fejembe és a szívembe.
– Nevezz meg egy rövid és egy hosszú távú célt, amit el szeretnél érni.
– Rövid távú célom az, hogy el tudjam végezni a nyolcadik osztályt, majd le is érettségizzek, és hogy még jobban megismerjem a médiát, a rádiózást. És valahogy még jobban megtanítani saját magamat az akaratra. Mert azért néha van, hogy az embernek lankad az akarata. Hosszú távú célnak pedig újra azt mondom, hogy szeretném, ha 18 évesen magas sarkú cipőben táncolhatnék a parketten.
Fotó: Rab Zoltán, Máté Dalma archívuma
