Bánffy Farkas: kemény értékrend
Ha meghallom az örökség szót, nagyon sok mindenre gondolok: pénz, paripa, fegyver, kultúra, történelem, hagyomány, népzene… Én foglalkozom műemlékekkel, van egy komoly történelmi örökséggel bíró családom, a vagyoni örökség mindenkinek az életében előbb-utóbb előkerül, a népi kultúrában viszonylag aktívan részt veszek. Ezek mind olyan örökségek, amelyek szembe jönnek velem, úgyhogy mindegyikre (is) igent mondok. Mi kaptunk egy nagyon kemény értékrendet a családban, és az egy örökség, ami minden problémán átvisz. Nekem ez az értékrend nagyon sokat segít, szerintem ez a legtöbb, amit a családomtól kaptam. Isten, haza, család – működhet a döntéseidben ez a hármas. A 21. századi embernek az értékrendje általában: én, én, család. Az emberek többsége nem képes magát a közösség mögé helyezni, csak elé.
Úgy vélem ez az, amit én a családomból hoztam: képesnek lenni arra, hogy a közösség érdekeit fontosabbnak lássam, mint a sajátomat.
Engem sokan azonosítanak a kastélyokkal, de be kell valljam, én nem szeretem a kastélyokat, mert az mindig csak költség. Sokkal jobban szeretem az erdőt. Tudom, hogy mit kellene kezdeni egy kastéllyal vagy kúriával, foglalkoztam vele, újítottam, adtam tanácsot másoknak, kezeltem, voltam ügyvezetője, de ez egy kötelesség. A nagyanyám, Ugron Istvánné Bánffy Mária mondta mindig, hogy a származás nem előny, hanem kötelesség. Ha tetszik, ha nem, meg kell oldanod. És azt gondolom, hogy azok a családok, akik nem álltak kellőképpen a kastélyaik mellé, akik nem vállalták a nehézségeket, akik hagyták tönkremenni őket, azok nem kezelték méltóan az örökségüket. A népi kultúra is fontos örökségünk, azzal most nagyon jól állunk a Kárpát-medencében, főleg a környező országokhoz képest. Én magam is táncolok, tánctábort szervezek, van egy tánccsoportunk is Magyarlapádon. Az utánpótlásban is jók vagyunk: nagyon sok gyermek zenél és táncol, itt nagy baj nem lesz.
Fotó: Csedő Attila
Nem érzem, hogy lenne olyan, amit a nevem, a családi örökségem miatt ne tehetnék meg. Mert azokat a dolgokat nem is akarom megtenni. Például nem lehetek korrupt politikus, mert az rosszul nézne ki. És nem én fogok hason csúszva kijönni a kocsmából. Én inkább úgy akarok kijönni a kocsmából, hogy kísérjen a zenekar hazáig. Amit kultúrember megtesz, azt megteszed, de amit a nem kultúrember tesz meg, azt egyébként sem akarod megtenni. Ahogy Esterházy Péter is mondta: bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá.
Zörgő Noémi: édes teher és motiváció
Nem mindennapi vezetéknév a mienk. Kiskorom óra mérhetetlenül büszke vagyok rá, hiszen tudományosan és emberileg is kiemelkedő teljesítményt nyújtó pszichológia professzor viselte korábban. Dr. Zörgő Benjámin professzor. Béni tata.
Kapcsolata egykori diákjaival, emlékezetes órái, viccei, családi történetei akarva akaratlanul is kiskorom óta átszőtték életemet. Ahogyan egyre inkább fölfogtam, hogy ki is volt ő, úgy fonódtak össze az édesapám és nagymamám mesélései egykori diákjai, tanáraim visszaemlékezéseivel.
Nevem hallatán gyakorta teljesen ismeretlen emberek is ragyogó arccal meséltek Zörgő professzor óráiról.
A szüleim egyébként is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy noha nem ismerhettem apai nagyapámat, mégis szoros kapcsolatom legyen vele a családi történetek, a számtalan családi fénykép által. Középiskolásként szeretettől és büszkeségtől teli lélekkel tartottam előadást tudományos kutatásainak jelentőségéről, sőt, egyetemen egészen a sikeres felvételiig azt gondoltam, hogy nekem is a pszichológia lesz az utam. A tanszék akkori vezetője azonban azzal vádolt, hogy a név adta „előnyök” miatt felvételiztem erre a szakra.
Négy év múlva pedig megmutattam, elsősorban magamnak, hogy a kommunikáció szakon, idegen pályán is tudok teljesíteni. Sosem feledem, amikor negyedéven az egyik óránkra a dr. Zörgő Benjámin amfiteátrumba kellett belépnem. Az első órán semmit nem hallottam, teljesen máshol jártak a gondolataim. Tanulmányaim során nagy motivációt jelentett nagyapám és nagynéném is, aki a versenysport mellett az egyetemen is bizonyít. A hosszú, sok mélyponttal járó doktori képzés alatt pedig vitathatatlan volt ennek az édes tehernek a motiváló szerepe.
Büszke voltam magamra, hogy ugyanazon az egyetemen lettem előbb tanársegéd, majd egyetemi adjunktus, ahol Béni tata is tanított egykor.
S bár most – egy időre biztosan – távolabb került az akadémiai szféra tőlem, tudom, hogy a név közhely nélkül kötelez. Ahogy anyai nagyanyám testvére, Magyari Lajos fogalmazott, Béni tata „Nem halt meg,/csak egy tűnődő pillanatra/megállt a szíve.”
Visky Anna: hit, életöröm, humor, bármilyen körülmények között
Nagytatám református lelkész volt, hitéért börtönjárt ember, édesapámat hat testvérével és édesanyjával együtt a román gulágokba deportálták, és ezt sikerült úgy túlélni, hogy a hit, a reménység, az életöröm, és ami nagyon fontos, a humor! is megmaradt.
A családunkban mindig egymás iránti szeretetre, elfogadásra buzdítottak,
arra, hogy bármilyen kis reménysugárt látunk, Istennek bármilyen kis ajándékát, hálásak legyünk érte.
Ez adott esetben, börtönkörülmények között lehet, hogy csak annyit jelentett, hogy az aznapi verés fejadag elmaradt, szabadon énekelhettek a rabok, vagy volt mit enni. Amikor alapszükségleteinkért is hálát tudunk adni, onnantól kezdve nagyon sok minden értékké válik és ezeknek megragadásával, továbbvitelével kapcsolatban rengeteg lehetőség nyílik.
Kisné Portik Irén: kipróbált és a bevált ismeretek összessége
Kézműves családba születtem: édesanyám varrt, édesapám kovács volt, és ennek a szakmának Szászrégenben az utolsó bástyája volt. És valamennyi testvére apámnak, anyámnak kézműves ágazatban tevékenykedett, de a legnagyobb és a legmélyebb benyomást a két nagyanyám adta, akik a népi kézművességnek olyan rejtélyeit, olyan titkos bugyrait ismerték, amit elsajátítani született tehetség kell. Ez engem megfogott már kiskoromban. Az időjósló mondókáktól elkezdve a mesehősökön át a ruhába varrt csíkoknak a jelentéséig, a tojásírásig minden érdekelt.
Most 66 éves vagyok, közel 50 éve tevékenykedem néprajzkutatóként, és mindig azt éreztem, hogy az újjal szemben sokkal biztosabb az, amit az idősebb generációtól kaptunk. Előbb csak az érzéseim húztak az értékek felé, később képzettségem is megerősített abban, hogy az örökségnek szakszerű megőrzője igyekezzek lenni. Lassan fél évszázados visszatekintéssel azt tudom hangsúlyosan és magabiztosan kijelenteni, hogy a népi tudást, a kipróbált és a bevált ismeretek összességét adja népi örökségünk számunkra, ami nem mondható el az új irányzatokról.
Idővel rájön az ember, hogy az, ami ki volt próbálva, és vizsgázott is sikerrel az élet szükségletei szerint, azt kell megtartani, és ennek a ráébredésnek az időszakát éljük.
Nagyon sokan térnek vissza építkezésben a népi technikákhoz, nagyon sokan az öltözködésben is érvényesítik azokat az ismereteket, amit ősanyáink hagytak ránk. Egyfajta reneszánszát éljük a népi kultúrák értékfelismerésének. Annak a népi kultúrának, mely megtartott népeket.
Az örökségünk a miénk, és csak mi tarthatjuk meg. És a puszta megtartás mellett mi tölthetjük fel azzal az értékkel és értelemmel, amivel megörököltük.
Én hiszem, hogy élni fog, és hiszem, hogy addig van magyar ember, román ember, amíg van, mire támaszkodjon, van, amitől magyarnak vagy románnak hívja magát. Mert a nyelven túl hihetetlen nagy örökségünk van még. Én nem tudok olyan jövőben gondolkozni, ahol nemcsak a nyelvünk gyönyörűsége, hanem a tárgyalkotó és szellemiséget formáló örökségünk is nincs jelen.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
