– Gyakran magyarázod a valóságot angyalok jelenlétével. Evidenciaként, a lehető legtermészetesebben beszélsz, pazar eleganciával a másik dimenzióról, az elidegenítő és elidegenedő világban. Persze az írónak mindent szabad a műalkotás világán belül. De te azon kívül is. Az olvasói levelekben volt erre nézve visszajelzés?
– Nem, nem, az írónak dehogy szabad mindent. Csak azt szabad, ami a szabadság terének a megmutatása. Vagy éppen – nagy szó –, megvilágítása. Amiből az is következik, hogy az írónak szabad a legkevesebbet. Mert ezt az egyetlen, rendszerint nagyon is keskeny utat kell megtalálnia. Az olvasói visszajelzések már két éve folyamatosan megtalálnak. Ugyanarról írnak, ami velem történt a könyv megírása alatt. Angyali beavatkozások, átvilágítások, megváltozások. Amit nekem köszönnek meg. Ezt pedig sietek visszautasítani. Nem a köszönetet, hanem azt, hogy nekem tulajdonítják. Ehhez én nevetségesen kicsi vagyok. Én is vizsgálandó alanya vagyok a Kitelepítésnek, mint az olvasóim.
– Műfaji besorolás alapján a könyved lágerregény vagy barakkregény, amelyben a diktatúra abszurd mechanizmusa mellett, a nyomorúságot (bibliai) történetekkel élhetővé szelídítő anya és „verebecskéinek”, a hét gyereknek a hétköznapjai elevenednek meg. Gyakorlatilag egy szenvedéstörténet. Én mégis egyre inkább szeretetkönyvként, sőt szerelmes regényként tekintek rá, hiszen a regény világán belül annyi mindenki szerelmes. A Teremtő is a teremtettjeibe. És az olvasó is folyton szerelembe esik, ha nem egyébbe, hát a szövegbe magába. Mit gondolsz, szerelmes regényt akartál írni?
– Szerelmes regényt csak szerelemmel átitatva lehet írni. Vagy persze szerelem-hiánnyal. Vigyázni érdemes ezzel az akarással, ha éppen regényt írunk. Hiszen sokkal fontosabb az, mit akar a regény.
Aki nem író, talán azt hiszi, az író azt írja (meg), amit akar. Nos nem, valódi író biztosan nem. Az írás folyamata elképesztő fedőket, hártyákat, felületeket tép fel bennünk. Inkább lelkigyakorlatnak tartom a regényírást, mindenekelőtt és felett. Hogy szerelemregény lett, nincs ellenemre.
– A regénybéli Isten egy megszólítható Isten, szaván lehet fogni, ott él az ember körül, helyenként ironizálva beszél a férfiakról, de megengedi, hogy humorizáljanak Vele. „Nincs saját nevetése, csak az ember nevetését bírja nevetni, és ebben örömét leli.” Hogy alakulhat ki az emberben egy ilyen szimpatikus Isten-kép? Mert ez nem holmi regénybéli fikció…
– Szimpatikus – jó szó. Görögül szó szerint azt jelenti: együtt szenvedni. Én ilyen Istent ismertem meg, aki együtt szenved azokkal, akik szeretve szeretik őt. Biztosan börtönbe és lágerbe vonul Ő is, amikor gyermekei ott szenvednek. Ez sohasem volt másképpen. Most is sokkal inkább a szabadságvonás tereiben találkozhatunk vele, mint a túl tiszta templomokban. Az emberi test a Lélek temploma, ebből is látszik, hogy a Lélek kerüli a tiszta, antiszeptikus, semleges tereket. Testünk távolról sem tiszta, de szent, mert a megváltás egyetlen helye.
– A történet meghatározó figurája édesanyád, akinek kivételes szépségét minduntalan kiemeled, aki, amikor „szemen csókolt, belülről csupa fény lettél, kihulltál az időből, mint egy pihe”. Ő azt várta el tőled, hogy letuszkold az agyadat a szívedbe, sőt fizikai mozdulatot is kitalált erre. Mondd, hova vezetett ez a tanítása?
– Jaj, nehéz, mélységesen személyes kérdés. Valamivel jobb helyzetben vagyok talán a könyv megírása óta. Nem vagyok író, a szó klasszikus értelmében semmiképpen, hiszen én magamon dolgozom, amikor és amíg írok. Általában nem könyvet írok, azt könnyű, bárki megteheti, sőt jelentős piaci sikereket érhet el, szívesen segítek. De ez engem, mármint a siker, nem érdekel. „A test semmit nem használ” – ezt a furcsa sort énekeljük a református úrvacsorai istentiszteleten. Értem én, persze, de nekünk nincs más földi életünk, csak a testi. Az agyam közben folyamatosan pörög, álmatlansággal, sőt depresszióval is kezeltek, és ezt nem szégyellem.
Édesanyám pontosan tudta, miről beszél.
– A regény nőalakjait úgy formálod meg a kisfiú és a férfi áhítatos nézőpontjából, hogy olvasóként folyamatosan azt éreztem: milyen gyönyörű, sejtelmes méltóság az asszonylét. „Az asszonyok erősebbek, nem félnek senkitől és semmitől, szembenéznek a szerelemmel és a halállal” – mondod, azaz mondja Aurél a regényben. Van ennek az írói pozíciónak köze az édesanyád iránti mélységesen misztikus szeretetednek, és az első 7 és fél évnek, amikor főként asszonyok vettek körül?
– Azt hiszem, pontosan erről van szó. Csakhogy én ezt sokáig nem láttam, legalábbis nem reflektáltam rá. Elképesztő nők közelében lettem kiskamasszá: édesanyám és Nényu, Lídia nővér és Mária Magdolna nővér. Férfiak hangos társaságában még most is azon kapom magam, hogy félek. Az erő nekem szorongást okoz, márpedig éppen az erő új kultuszát és ennek eszkalációját éljük. Amiből nem fogunk jól kikerülni. Van, hogy édesanyám nevetésére ébredek. Velem van, mindenütt.
– Olyan közegben nőttél fel, ahol a személyes vélemény felvállalása értéknek számított. Van egy olyan emléked, hogy édesanyádnak érveltél Isten nemlétét illetően, aki erre úgy reagált, hogy sírni kezdtél. Aztán ismét hinni. Szóval, te is lázadtál. A te gyerekeid kételkedtek? Nem ijesztő ez szülőként?
– Szülő vagy te is, tudod, hogy ijesztő. Érezzük, hogy hamarosan megszűnik a mandátumunk, el kell engedni a gyermekünket. De még mindig nagyon nagy feladat marad hátra. Az ti., hogy érezze, fenntartások nélkül szeretjük és támogatjuk. Az én gyermekeim is kételkedtek, mert én is kételkedem. Isten önnön visszavonását a történelemből, ezt az űrt nem szabad üres szavakkal betömni. Az istenhiány olykor valóságosabb tapasztalat, mint Isten megszólító közelsége.
– A másik központi karakter a hiányzó, majd a börtönévek után hazaérkező apa. Egyik helyen inkább mesternek nevezed édesapádat, akit végig csodálattal rajzolsz meg, és a vele való megrázó találkozásod a könyv egyik legkatartikusabb leírása. „Apám helyére Isten lépett, a maga elragadó téblábolásaival… Atyává én nem bírtam válni sohasem, pedig megpróbáltam, nevetséges erőfeszítések és véraláfutások, nem maradt erőm az apaságra.” Akkor hogyan alakult a te apa-mintád, és hogyan építetted fel magad apaként?
– Örülnék, ha a döntéseim ilyen tudatosak volnának… Az építkezés bölcsességével rendszerint akkor bírunk, amikor már bizonyos személyiségjegyek lerombolását fontolgatjuk magunkban. De mégsem mennék vissza az időben.
Bár olykor rácsodálkozom a melléfogásaimra. Nekem inkább apahiány-mintám van, hiszen mire megismertem az apámat, már majdnem készen voltam. Nyolcéves koromig nem volt velem. De hát az apahiány is nagy és emberi tapasztalat – én ebből lettem. És ettől szerettem volna megóvni a gyermekeimet. Ha már mellettük lehettem.
– Fiad – aki szakmáját tekintve alkotótársad is – örökségéhez tartozik a fantasztikus családtörténet, a te, a szüleid, a testvéreid fogolyléte. Bevallása szerint az örökség – még ha pozitív is – intenzitása néha nehezen viselhető, kezdeni kell vele valamit. Hogyan tudtad segíteni a gyerekeidet az esetleges elakadásaikban, hogy ezt az örökséget egészségesen építhessék be az életükbe?
– Nincs tökéletes apa, ezzel a képzettel nagyon hamar le kell számolni. Önmagunkat humorral érdemes mintegy átnyújtani a gyermekeinknek, leszámolva mihamarabb a példamutatás görcsével. A szülő mindig meztelen a gyermekei előtt, a bizalomnál nincs nagyobb érték a szülő-gyermek kapcsolatban. Ami azt is jelenti, hogy a saját korlátainkat is átadjuk a gyermekeinknek. Elakadások persze vannak, a kérdés az, hogy a bizalom át tudja-e hidalni ezeket.
– Milyen egy hős és egy hősnő fiának lenni? Hogy látod az utóbbi két év zajos sikere változtatott-e bármit is az addigi családi kapcsolatrendszeredben?
– Az életemet megváltoztatta az utolsó két év, de a gyermekeimhez való viszonyt inkább elmélyítette. Egy átélhető családtörténetet adtam át nekik, nagyobb megértéssel és elfogadással néznek rám. Elfogadják a zuhanó, depresszív időszakaimat is. Dolgozom azon, hogy ezeket ne terheljem rájuk, és hogy időben nézzek szembe a körülöttem, bennem, felettem ólálkodó búskomorsággal. A tudatos szembenézés segít, hogy ne hatalmasodjon el rajtam.
– Az elszenvedett traumák ellenére, te sehol sem siránkozol, humorrá szublimálod, nem követelsz elégtételt, sőt, azt javasoltad nemrégiben, hogy jó lenne ha az elkoptatott trauma szót a társadalmi narráció lecserélné az örökségre. Most egy kitelepítés utáni örökségről kérdeznélek: a családi szertartásokról, amelyek megtartó erővel töltöttek fel titeket. Hogy látod, milyen rituálék vannak kialakulóban, és merre tart ilyen szempontból a családi élet, a világ?
– A családi szertartások kóros szegénysége, sőt hiánya pszichológusfüggővé tesz bennünket. És a terapeuták valóban tudnak segíteni. A trauma szót mégsem szeretem, ez a mi civilizációnk istenszava. Mindent megmagyaráz, és mindenre magyarázat. És bizony, mint annyi minden, ez is nyelvi kérdés.
A feltámadott Megváltó megmutatja a sebeit – ezt a gesztust a lehető legemberibbnek tartom, noha a feltámadás felfoghatatlan eseménye előzi meg. A szertartások abban segítenek bennünket, hogy ne féljünk, hanem ellenkezőleg, örüljünk annak, akik vagyunk. Visszahelyeznek a saját, olykor kifejezetten gyűlölt, meggyalázott testünkbe, és átnyújtanak bennünket egymásnak.
– A regény egyik lényeges kérdése a szabadság és az erre adott rendhagyó definíciók. Hogyan lehet szabad az ember, ha rab?
– Én azt a szabadságot keresem, és arról is beszélek, ami nem vehető el az embertől. Függőségeink szabadságunkra törnek, és mi azért szeretünk függőségben élni, mert átadhatjuk saját életünk felelősségét valaki vagy valami másnak. Az emberi lélek centrumában a szabadság áll, de ez sohasem egyéni szabadság, hanem mindig közösségi is. A valódi közösség tesz igazán szabaddá.
– „A börtön eleve bennünk van, mindenkiben… arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, és a magunkból született fogság teljesedik ki bennünk. Így telik el, inkább le, mint el az életünk” – hangzik el a műben. Ha tehát saját magunknak kreált börtöneink rabjai vagyunk, mi a szabadulás útja?
– Én hívő ember vagyok, ilyenkor nem tudom kikerülni, hogy ne hozzam szóba. A bibliai elbeszélés szabadítástörténet, maga a megváltás sem más. A szabadulás első feltétele talán az volna, hogy ne nevezzük félszabadságnak vagy majdnem szabadságnak a fogságot. Emberi kapcsolatainkban sem. Ha eltökéljük magunkat arra, hogy lemondunk a szenvedés-okozás bármilyen rejtett és nyilvánvaló formáiról – az önmagunknak okozott szenvedésekre is gondolok –, akkor megnyílik felettünk az ég.
– Hogyan arányul a szabadság a boldogsághoz?
– Nagyon nehéz kérdés, nem tudom a választ. Boldogok akkor vagyunk, amikor nem gondolunk a boldogságra. És nem érezzük feladatunknak, hogy boldogok legyünk. Talán a boldogság-mintáktól is érdemes megszabadulnunk.
– „Önmaga alól nem kaphat senki felmentést.” Ezt megmagyaráznád?
– Nem emlékszem, milyen kontextusban hangzott el ez a mondat. Valami olyasmire gondolhattam, hogy az vagyok, aki vagyok, és ennek a ténynek boldogsággal kellene eltöltenie a lelkemet. Boldogság, tessék, belefutottam. Én igenis
És ezt el is fogadtam. Ebben biztos vagyok. Ha nem, nincs az az angyal, aki arra kényszerített volna, hogy a világra jöjjek. Nekem ezzel az önmagammal van dolgom, nagyon sok, gyönyörűbbnél gyönyörűbb emberek közösségében. Akik ugyanúgy elfogadták a meghívást.
– A kisebbségi sorsra úgy tekintesz, mint értékre – elmehettél volna messze, a megkínzatásotok helyét hátrahagyandó, hiszen az üldöztetésed nem szűnt meg a lágerévek után sem. Ez volt a transzilvanista íróink hite is, és mint ilyen, a transzilván hagyomány folytatójaként is tekinthetünk rád. Mennyire tudatos ez? Sose gondoltál kitelepedésre?
– Nem, sohasem. Örülök, hogy egyenest választ adhatok. Amikor Amerikában maradhattunk volna, mert professzori állást kínáltak fel nekem, felismertem, hogy Kolozsvár sokkal nagyobb esélyeket kínál, hiszen hozzájárulhatok egy közösség kibontakozásához. Az otthonnak számomra nincs alternatívája. Miért telepítettem volna ki magam egy gazdag országba? Szüleim felfoghatatlan nagy öröksége számomra az is, hogy életem legfontosabb döntései ne anyagi, hanem szellemi természetűek legyenek.
– Azt vallod, hogy a könyv megírása előtt nem igazán tudtál sírni. Ezek el nem sírt könnyek vagy a sírás állapotának a megengedése, felfedezése? Jó sírni?
– Talán tudtam, de nagyon nehezen. A szüleim elvesztésekor sírtam. Évekig nem tudtam megvigasztalódni. Azt hittem, nem látnak halált. Azt hittem, az Örökkévaló egy tüzes Über taxit küld utánuk, és mi ugyan sírni fogunk, de sokáig integethetünk nekik. Sírni az tanított meg, hogy átéltem anyám elképesztő szenvedéseit. Egy budapesti nő, aki belezuhan egy olyan kényszermunka-telepi valóságba, ahol életben kellene tartania a gyermekeit. Végre felfogtam, mit jelent nőnek, anyának lenni az őrületben.
Háborúk, erőszak, az erő kultusza. És most megint az erő bálványát imádjuk.
– És mi van az idővel? – jutott eszembe, amikor ezt a mondatodat olvastam. „Érzem a koromat: vizenyők és lélekpangások, lélekaláfutások és ödémák.”
– Elfogadom. Az idő nekem dolgozik. És engem dolgoz meg. Van az időnek egy másik oldala is, olykor átjárnak a lüktetései.
– Mi tölti meg mostanában a szívedet?
– Írom a Kitelepítés folytatását. De örömmel teszem, szabadon, görcsök nélkül. Tudom, hogy a Kitelepítést fogják számonkérni rajtam az olvasók, és veszíteni fogok. És akkor majd megtelik a szám nevetéssel – ahogyan az Írás mondja.
korábban írtuk
Villáminterjú Visky Annával: Emelt fővel próbálok élni, aztán elbukok, felállok
Kommunikációs szakember és háromlányos édesanya, aki saját bevallása szerint olvasni szeret, aludni és Isten országát építeni. „Mint az égő csipkebokor” – vallja Kossuth-díjas író édesapjával, Visky Andrással egyetértésben saját temperamentumáról.
