Villáminterjú Visky Annával: Emelt fővel próbálok élni, aztán elbukok, felállok

Televíziós és újságíró kollégánk egyaránt volt, kommunikációs szakember és háromlányos édesanya, aki saját bevallása szerint olvasni szeret, aludni és Isten országát építeni. Sokáig nem volt kapcsolata a földdel, amióta azonban van, a kertészkedés jobb emberré teszi. „Mint az égő csipkebokor” – vallja Kossuth-díjas író édesapjával, Visky Andrással egyetértésben saját temperamentumáról. A Proust-féle kérdésekre ezúttal Visky Anna válaszolt.

Fotó: Molnár Ferenc

– Hogyan indul a reggeled?

– Nehezen. Alapvetően nem vagyok egy korán kelő típus, a szüleim sem voltak azok, a reggelek általában stresszesek voltak nálunk, és akkor tudtuk igazán kellemessé tenni őket, ha 9-10 óra körül indultak. Ami a jelent illeti, meghatározó, hogy kisbabás életet élünk, Kamilla az ébresztőóra: ha ő hatkor kel, akkor én is. Kicsivel utána mellénk szegődik az ágyba még négy pracli, és kiveri az álmot a szemünkből, azonban utána máris nevetünk: elismételtetik velünk a napi programot, és általában a kis meglepetésekre koncentrálnak, ami feldobja a napjukat. Persze nem ritka az sem, hogy vitával indul a reggel, ilyenkor igyekszünk türelmesek lenni, és visszazökkenteni a vidám hangulatot. Amióta falun élünk, azóta motiváltabb vagyok, gyakran az az első dolgom, hogy reggel kimegyek és megnézem, hogy mennyit nőttek a növényeim, szemlélem a látóhatárt, belélegzem a természetet. Alapvetően szükség van azért néhány órára, hogy embernek tudjam érezni magam.

– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?

– Mostanság talán az jut eszembe leginkább, hogy egy elemző alkat vagyok. Folyton gondolkodom magamon, másokon, a világ dolgain, Isten szaván. Előfordul, hogy hetekig gondolkodom egy mondaton. Nemrég olvastam Szent Ágoston Vallomásait, és nagyon tudtam vele azonosulni, mert ő is sokat vívódik. Folyamatosan újragondolom magam és a velem történő eseményeket,

emelt fővel próbálok élni, aztán elbukok, levonom a következtetéseket, felállok, döntéseket hozok, kitartok, aztán ismét elbukok.

Másokat is megfigyelek, és kielemzek magamban. Hajlamos vagyok a túlzott önkritikára, és másokat is sokat kritizálok, míg észre nem veszem magam. Ami biztos, hogy langymeleg nem vagyok, nemrég édesapám szülinapom alkalmából az égő csipkebokorhoz hasonlított.

– Kik a hétköznapi hőseid?

– A szomszéd, aki a nyugdíjas éveiben a kertet nevezte ki ars poeticájának. Egy néhány éve még puszta termőföldet mára teljesen beültetett. Semmilyen tapasztalata nem volt azelőtt, videókat nézett az interneten, és kitartó munkával napról napra egyre zöldebbé varázsolta a helyet – nem mellesleg vegyszerek nélkül. Veteményezik, fákat ültetett. Nekem hosszú évekig semmilyen kapcsolatom nem volt a földdel, amikor azonban lett, az egy nagy változást jelentett számomra. Sokat tanít nekem ez a kapcsolat, és jobb emberré tesz.

– Mi a legbecsesebb kincsed?

– A házasságom és a gyerekeim. Ajándékok ők számomra, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy nap mint nap örülhetek nekik. Sok évig keresgéltem, amíg ráleltem a társamra, és amikor ez megtörtént, még sok évig magam sem hittem el. Számomra az volt a jel, hogy békességet éreztem mellette, és volt a szemének egy tisztasága, amelyre rá tudtam bízni magam.

Most már tíz éve csináljuk együtt ezt az életet, amiben természetesen voltak/vannak hullámvölgyek is, azonban sokat tanultunk egymás nyelvén beszélni, és alapvetően örülünk egymásnak.

A gyerekeink jövetele is kihívás volt számunkra, házasságunk elején engem autoimmun betegséggel diagnosztizáltak, ami feje tetejére állította az életünket. Életmódváltás következett, és megfogant Olivia. Mivel nem fejlődött kellőképpen az anyaméhben, császármetszéssel jött világra. 3,5 éves koráig minden rendben ment, mígnem kiderült, hogy ő is autoimmun pajzsmirigy alulműködéssel küzd. Külföldön jártam funkcionális orvosnál, aki nagyon sokat segített az egészségem rendbetételében, ezért a második és harmadik lányaim, Vera és Kamilla természetes úton születtek, és azóta is jól fejlődnek. Oliviával még mindig kihívást jelentenek a mindennapok, mivel gluténmentesen étkezik, és ingadozó az egészségi állapota. De hálás vagyok minden megélt pillanatért, minden mérföldkőért, minden vidám napért. És próbálok hálás lenni a nehézségekért, a nehéz napokért is, mert hiszem, hogy nem véletlen, hogy így alakult a gyermekem élete. Minden nap teszek azért, hogy jól érezhesse magát és jól fejlődhessen.

– Mit bánsz a legjobban?

– Hmmm… Az utóbbi időben szoktam azon gondolkozni, hogy későn értem meg dolgokra, ezért úgy érzem, hogy lemaradtam dolgokról a húszas éveimben. Bánom, hogy nem építettem tudatosabban a karrieremet, hogy nem voltam kitartóbb a kapcsolataimban és barátságaimban. Bánom, hogy nem született hamarabb gyerekem, bár ez nem annyira konkrétan rajtam állt. Ugyanakkor sokszor ráeszmélek arra, hogy

a dolgoknak így kellett megtörténnie, különben nem tartanék itt, ahol ma tartok.

36 évesen azonban azt is tudatosítanom kell, hogy bár lehetőség van az újrakezdésre és újjáépülésre, bizonyos vonatok elmentek… Azzal a cókmókkal, amellyel most rendelkezem, próbálom a legtöbbet kihozni az életemből.

– Mi a legkedvesebb időtöltésed?

– Szeretek olvasni, aludni, szeretek szépen öltözködni, meginni egy jó kávét a központban egy szeretett emberrel. Szeretem Isten országát építeni.

– Mikor és hol voltál a legboldogabb?

– Mindegyik gyerekem születése egy hihetetlen lelki magaslatot hozott számomra. Amikor azt hinnéd, hogy már nem érhetnek meglepetések, a gyereked rád mosolyog, megfogalmaz egy gondolatot, rácsodálkozik valamire a világban, és ekkor úgy érzed, hogy van értelme az életednek…

– És mi az a tulajdonság, amit a leginkább helytelenítesz önmagadban?

– Hajlamos vagyok a szabadszájúságra, ezzel gyakran megbántok másokat. Nagyon bánt, ha érzéketlen vagyok. Ha a gyerekeimet bántom meg igazságtalanul, az eléggé elviselhetetlen. Hajlamos vagyok vehemensen véleményt nyilvánítani, és ezzel megsemmisíteni másokat. A sort még hosszan folytathatnám.

– Hát a legnagyobb félelmed?

– A gyerekeim elvesztése, az attól való félelem, hogy halálos betegek lesznek, vagy szenvedni fognak a klímaváltozástól.

– Mi a legnagyobb dolog, amit elértél?

– Van egy családom, egyben vagyunk, alapvetően boldogok vagyunk. Van hitem, önismeretem, amelyek nagymértékben segítenek megküzdeni a mindennapok kihívásaival.

Van egy közösség, ami körülvesz, szeret, értékel, és felkiáltójeleket küld, ha valamin változtatnom kell.

Ezek életben tartásáért nap mint nap teszek, nekem ezek a nagy dolgok.

– Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban?

– A dolgosságot, a hűséget, a humort… A férjem tipikusan az a férfi, akivel sok gyereket lehet nevelni (bár, ha olvassa, biztosan nagyot nevet majd), mivel számára nincsen női munka és férfi munka, csak munka. Bármit szívesen elvégez, kitartóan és állhatatosan. Szeretem, ha egy férfi alázatos, ugyanakkor határozottan ki tud állni azért, amiben hisz, nem alkuszik meg, nem bújik a nő szoknyája mögé. Egy kimért férfi vezető hegyeket tud megmozgatni – persze ehhez mi, nők is kellünk.

– És mit értékelsz leginkább egy nőben?

– Imádom a nőket, Isten művészi mivoltát testesítjük meg. Sokszínűek vagyunk, leleményesek, sokféleképpen szépek. Életet adunk, táplálunk, ez már önmagában csoda. Szeretem, ha egy nő okos, értelmes, ismeri a külső és belső adottságait, és élni tud ezekkel. A szépség meg tudja változtatni a világot – ez egy Szent Ágoston-i gondolat, nagyon szeretem.

korábban írtuk

Szilveszter Andrea: A nyár nem lehet csupán légkondi és huzat – a nyár ma van!
Szilveszter Andrea: A nyár nem lehet csupán légkondi és huzat – a nyár ma van!

Még negyvenkilenc nap a nyaralásig. Te jó ég, ezt nem lehet kibírni. Hőségriadó van. Huzat okozta beltéri ajtócsapódások törik meg a légkondi idegesítően monoton zakatolását. A munkamorál takaréklángon vánszorog, állandó a melegre való panaszkodás.