– Hogyan indul a reggeled?
– Az ágyban nyújtózkodással, a „csak még 5 perc érzéssel”, majd jön a rutin: gyermekek ébresztése, öltözködés, uzsonna pakolása, utolsó simítások a gyermekeken, a csekkoló kérdések özöne feléjük, majd autóba pattanás, és irány az iskola.
– Mi a legjellemzőbb tulajdonságod?
– Segítőkészség és jóindulat. Soha senkiről nem feltételezem azt, hogy valamit másnak ártó szándékkal tesz. Ha ilyen helyzettel találkozom, akkor egyből felmentő indokokat gyártok, hogy biztos azért reagált így… vagy tette ezt… mert valami történt vele.
– Miben tartod magad a leginkább különcnek?
– A tanítási módszereimben. Amikor találkozom ötödikes diákjaim szüleivel, sokszor bevallják, hogy előre figyelmeztetik őket, az ex tanítványaim szülei, hogy furcsák a módszereim, sokszor nem értik, hogy mi mire irányul, de igazol a sok pozitív visszajelzés évek elmúltával, amikor volt diákjaimmal találkozom, s számomra ők az igazi bíráim, ők mondják ki a végső ítéletet.
Aztán belépek közéjük, és előfordul, hogy úgy is folyik le egy óra, ahogy elképzeltem, de legtöbbször felkapok egy általuk elejtett szálat, s annak nyomán indulok el, a spontaneitás, kreativitás és nyitottság az erősségeim, így legtöbbször ezek a legjobban sikerült óráim. Nekem nem megy a szamárvezetős tanítás. Amikor pályakezdő voltam, egy nagyon aranyos és segítőkész magyartanár kollégára találtam Parajdon, aki megosztotta velem az óravázlatait, lecketerveit, s az első hetekben az alapján próbáltam tanítani. Vért izzadtam, nem ment, aztán magamra hagyatkoztam, s ment, mint a karikacsapás. Az általam megírt, megtervezett órákat is csak frissiben tudom megtartani, a következő évben már kínnak érzem követni a saját tervemet. Más osztály, más hatások, én is változom. Tudom, mit kell megtanítanom a tanítványaimnak, de a hogyanjaim állandóan változnak.
– Mi a mottód?
– Nő gyógyítja a nőt. Mostanában sokat foglalkozom a nőiesség kérdésével. Keresem a bennem élő nőt, a lágyságot. A négy gyermekem mellett sokszor amazonként harcoltam végig a napokat, hogy eredményes legyek, s mindennek eleget tudjak tenni. De most azt érzem, hogy másként szeretném megélni azt, hogy nő vagyok, mert sokszor ez teher volt számomra. 45 évesen kezdtem magam megszeretni, kedvelni azt, akit a tükörben látok. Örülni annak, hogy nőnek születtem, s hálás lenni azokért a lehetőségekért, amit ez adhat, például a szoknya libbenése, a fülbevaló simogatása, a sokszínűség és változatosság megélése, hogy érezni tudom a környezetem rezdüléseit. És lehetséges az átalakulás, amit mostanában inkább átminősülésnek nevezek, mert ez nemcsak a külsőről szól, és ebben nagyon nagy segítségemre voltak a barátnőim.
Úgy gondolom, hogy a hagyományos közösségekben a fonóknak, ahol az asszonyok összegyűltek, éppen ezért meghatározó szerepük volt a nők életében. S mai modern életünkből kikoptak ezek az alkalmak. Amikor megérkeznek a gyermekek, minden figyelmünket feléjük, valamint a család működtetésére szánjuk, elszakadunk nőtársainktól, s nincs ahol töltekezzünk. Éppen ezért olyan értékesek azok a körök, foglalkozások, műhelyek, ahol nők együtt tudnak lenni. S ennél is fontosabbak az igaz barátnők, akikkel együtt nevethetsz, táncolhatsz, sírhatsz.
– Mikor és hol voltál a legboldogabb?
– Legutoljára a kislányom elsőáldozásán, mert akkor hónapok óta először újból itthon volt egyszerre 6 óra erejéig az összes gyermekem. És éreztem azt az energiát, ami feltöltött, hogy anyaként újból kiteljesedtem, s ennek minden percéért hálás vagyok.
– Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban?
– Ha úriemberként viselkedik a párjával, megbecsüli és értékeli. Ismerek olyan férfiakat, akik társaságban elbűvölőek, előzékenyek, udvariasak a nőkkel, s közben saját párjuknak már nem nyújtják ezt. Szoktam figyelni társaságokban, éttermekben, kávézókban, hogy hogyan viszonyulnak a férfiak a párjukhoz, s eszerint értékelem őket. A szememben az az igazi férfi, aki udvarias a párjával, értékeli a nőt, társaságban elismerően nyilatkozik róla.
– És mit értékelsz leginkább egy nőben?
– Ha gondoskodó, de ugyanakkor nem önfeláldozó. Ha teremt, és nem rombol. Ha kiáll magáért, de nem erőszakos. És akiből árad a nőiesség, akinek a lényéből árad ez az energia. Ezt keresem én is, s rájöttem, hogy az egyik kulcs ehhez a lelassulás, hogy próbáljak meg nem rohanni, ami napjainkban szinte lehetetlen, mert minden téren meg akarunk felelni, teljesítménykényszerben élünk, s legtöbbször mi magunk, nők, tűzünk ki magunknak célokat: pl. 10 kilót lefogyni, lefutni a maratont, megmászni a magas csúcsokat, elvégezni a ikszedik tanfolyamot, a munkahelyen maximálisan teljesíteni, a legjobb anyának lenni. Elég végigpörgetni a női Facebook profilokat, s meglepő felismerésre juthatunk. Éppen ezért a teljesítményhez való viszonyomat az utóbbi időben átértékeltem, de el kell jutni eddig a felismerésig.
A hétvégén Torockón beneveztem egy 10 kilométeres futóversenyre (ez volt az első ilyen hosszú távon). A startvonalon állva egy célom volt: élvezni minden pillanatát, nem tűztem ki magam elé számbeli (időbeli) célt, s éppen emiatt mosolyogva futottam vagy éppen másztam végig a távot, s közben örültem annak, hogy gyönyörű napsütés volt, hogy a Torockót körülölelő domboldalokon kalauzol végig a pálya, hogy burjánzik és lüktet a természet körülöttem. Hálás voltam a felém nyújtott pohár vízért, a hátranyúló kézért, ami átsegített egy vízmosáson, az ellenőrző ponton a szigorú néninek, aki rám szólt, hogy vigyek magammal citromot és almát. És szótfogadtam. Ezt is most tanulom, hogy ne feszüljek neki a dolgoknak, hanem fogadjam el, amit felém nyújtanak, és csak áramoljak. S fantasztikus dolgok történnek velem.
– Melyik történelmi személlyel azonosulsz a legszívesebben és miért?
– Ez nehéz kérdés. El kellett gondolkoznom rajta. Valami miatt Semmelweis Ignác jut eszembe. Nem hadvezér, de kemény csatákat vívott, mert lázasan kereste a választ egy problémára. Kitartóan harcolt az igazáért a szkeptikusokkal. S ma az anyák megmentőjeként emlegetjük.
– Milyen embert tartasz a legkevesebbre?
– Az áskálódót, aki szánt szándékkal tesz rosszat más embereknek, és azt, aki nem egyenes, nem vállalja fel a véleményét, csak a hátad mögött suttog rólad.
– Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban?
– Nem tudom jól beosztani az időmet. Mindent a legutolsó pillanatban fejezek be óriási nyomás alatt, de valahogy ez a nyomás hozza ki belőlem a legjobbat.
– Mit bánsz a legjobban?
– Egyszer feltettem magamnak ezt a kérdést, s elővettem egy lapot, hogy listázzam azokat a dolgokat, amelyeket megbántam. Egy óra elmúltával is üres volt a lap, ugyanis sok minden eszembe jutott, amiről lemondtam, de rájöttem, hogy
Így az üres lap mellől álltam fel, s megelégedéssel töltött el, hogy hát akkor mégiscsak jól csinálom.
– Hol élnél a legszívesebben?
– Szeretek itt élni, gyönyörű a hely, ami körülölel, mesés. De néha vágyom a görög tengerpartra, a hullámok morajára, a tenger végtelen erejére, a mediterrán lazaságra és jókedvre.
korábban írtuk
A fehéringes közmagyar: Kányádi Sándor
Magyarságunkat legbelül kell hordanunk, szellemi javainkkal pedig ideje felhurcolkodnunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni, tartotta Kányádi Sándor.
