A terem egyetlen székén a kadácsi papbácsi ült és halkan dudorászott, Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok, zörgessetek meg ma este minden piciny ablakot. Ő látta el a kántori teendőket. Csak egy másodpercig, igen, csak egy másodpercig tökéletes egységet alkotott a lobogó tűz, apám mosolya, a kadácsi papbácsi dudorászása, a jégvirágok olvadása, a kinyíló kapu csattanása, a beözönlő gyereksereg sikítása, és a sebtapaszos karácsonyi versek várakozása a kecskelábú asztalon. Tökéletes pillanat volt.
Egy tavaszon haldokló embert látogattam meg. Fogságot, háborút járt ember volt, aki látott már elmúlást eleget, éppen ezért vallásos tisztelettel viszonyult az élethez és az élőkhöz. Az ágyán feküdt, feje párnán, keze a teste mellett. Imádkozzunk? – kérdeztem. Ő szemével intett, hogy igen. Kezét úgy tette össze, mintha két tojást tenne egymás mellé. Imádkoztunk, én mondtam előre, ő suttogta utánam. Kint az udvaron váltottunk néhány szót a hozzátartozókkal. Elindultam hazafelé. Alig kétszáz méternyire volt a papilak. Mire beértem a házba, jöttek utánam, a bácsi visszaadta lelkét Teremtőjének. Titokzatos pillanat.
Csak egy pillanatot, kérek, naaa.., papnéni, csak egy pillanatot! – kiabál belé József és testvéreibe a harmadikos. Tudom, hogy nem szabad kotyogni, kérek egy pillanatot, naaa..! Legyek ma én a papnéni segédje, kérem! Elnyújtja az é betűt is, majd az e betűt is, a nagyobbak ráförmednek, fogd be a szád, a kisebbek vigyorognak. Beleegyezem. A segítség mindig jól jön, míg én előadom a bibliai történetet, addig a segéd átnézi az első és második osztályosok füzeteit, megvan-e a házi feladat, és le tudták-e másolni, ami a táblán van. Annak az egy esedező pillanatnak tengernyi hozadéka van.
Lógok a létben. Szeretem ezt az azonos mássalhangzókkal bódított, rövid mondatot. Meghatározza az időhöz való viszonyulásom. Hitem szerint Isten, a teremtő erő, a létezés égig érő örökzöld fájára lehelt engem, melyen én is olyan vagyok, mint a többi tűlevelecske. Amíg nőttem, lassan telt az idő, a napok éveknek tűntek. De amióta a növekedésben megálltam, és kezdtem visszafelé számolni az időt, egyre többször belém villannak azok a meghatározó másodpercek, melyek úgy tartják életemet, mint a ruhacsíptetők a hosszú abroszt a szárító kötélen. És amikor egy gyermek egy pillanatot kér tőlem, tekintetében gyermek önmagamat látom újra és újra, és ujjongok: Mekkora áldás, hogy gyermekkorban másképp érzékeljük az időt!
Advent van, napjainkban nem fenyeget nyíltan egyetlen lelkészt sem a titkosrendőrség, a szülők hitét nem teszi próbára a besúgó gépezettel működő önkényuralom. Adatik a pillanat újra és újra, mely tökéletesen egybeszövi az emberi vágyakat az isteni akarattal.
Advent van, és a fellobbanó gyertyák fényében ránk mosolyog elhunyt szeretteink örökké szerető tekintete.
Advent van, minden kisgyermeket két angyal tart az öröm magasságában, de kétszer ennyi angyalra van szükségük azoknak a gyermekeknek, kiket szüleik elhagytak. Ízlelem az adventi pillanatokat, édes íz, keserű íz, édes, keserű.
korábban írtuk
Analóg november – „Visszataláltunk a mindennapok emberibb ritmusához”
Nagy sikerrel zárult a magyarországi és erdélyi iskolák számára meghirdetett Analóg november kihívás. A program célja, hogy a diákok tudatosabban használják az okostelefonjaikat, és minél több időt töltsenek offline tevékenységekkel.
