– Mit adott az analóg november pedagógusként, és mit magánemberként? Mire jutott idő például, amire korábban nem? Mennyire volt nehéz megállni a vállalt offline-ságot? Voltak „elvonási tünetek"? Mivel teltek az offline órák?
– Első nekifutásra egy pillanatig sem merült fel bennem a kétely, hogy nehézséget okozna az OUT! applikáció használata vagy az offline üzemmódra való átállás. Szeretem a kihívásokat: egy új, ráadásul hasznosnak ígérkező kezdeményezés inkább tölt el izgalommal, mint aggodalommal. Sűrű mindennapjaim miatt azzal az eltökélt szándékkal vágtam bele, hogy az így felszabaduló időt a családomra fordítom majd. A gyakorlat azonban – mint oly sokszor – némileg átírta az elméleti terveket. Az iskolában, a tanórák alatt többnyire sikerült offline maradnom, ám módszertanos tanárként hetente 4–5 diákkal készülök a következő heti óvodai vagy elemi tagozatos tanításra, ezért gyakran szükséges velük telefonon egyeztetnem. Emellett ingázó pedagógusként, két iskola között mozogva – az óvodákkal együtt négy –, naponta kapunk e-maileket és WhatsApp-üzeneteket (nem is szólva a Messengeres csoportokról), amelyekre érdemes odafigyelni. Így aztán
A beérkező információk tömegét délutánonként hosszú idő volt feldolgozni és megválaszolni, olykor mégis szelektáltam, és csak a legfontosabb üzenetekkel foglalkoztam. Az otthoni offline idő csendesebb, bensőségesebb pillanatait sütögetéssel, olvasással, a kisfiam délutáni tanításával, közös beszélgetésekkel és játékokkal töltöttem. Hétvégente, nagy ritkán, még egy-egy film is belefért. Így vált az offline lét nem csupán technikai kihívássá, hanem egyfajta lassú, derűs visszatalálássá a mindennapok emberibb ritmusához.
– És a diákokra hogyan hatott? Volt valami különbség a novemberi gyermekek és mondjuk, az októberiek között, a képernyőzés tudatos visszaszorítása után?
– Véleményem szerint egy hónap nem elegendő arra, hogy ez a fajta tudatos jelenlét valódi szokássá váljon; ehhez hosszabb, lassabban érlelődő folyamat szükséges. Ennek ellenére, a diákok többségének nem okozott különösebb nehézséget az alkalmazás használata. Az osztályokban gyűjtött időeredményekből azonban jól látszik: sok általános és középiskolás tanulónk naponta akár a 360 offline percet is összegyűjtötte, ami arra enged következtetni, hogy ők már a kihívást megelőzően is visszafogottabban interneteztek. A többiek esetében – akik csak a felét vagy még ennél is kevesebb offline időt értek el – valószínűleg valódi nehézséget jelentett a kihívás, mégis szívesen bekapcsolódtak a közösségi kezdeményezésbe.
Diákjaink nagy része egyébként már a kihívást megelőzően is egymással beszélgetve töltötte a szüneteit; az iskola utáni internethasználat mértékéről talán a szülők tudnának leginkább objektív képet adni. A tanórákon pedig – ahol a pedagógus nem engedélyezi a telefon használatát – a legtöbben valóban elteszik, néhol elzárják a készülékeiket. Összességében mégis főként a nagyobbaknál volt kézzelfogható a változás: a szünetek idején többen jöttek ki a folyosóra vagy az udvarra, és érezhetően nagyobb lett a pezsgés, a vidám zsongás az iskola tereiben.
– Mit gondol, – az értékes nyereményen és vásárlási kedvezményeken túl – mi volt a legfőbb haszna a programnak, mind a közösség, mind az egyének életében?
– Biztos vagyok benne, hogy elsősorban a nyeremény adta meg azt a plusz motivációt, amelyre szükség volt ahhoz, hogy a kihívást sikerrel teljesítsük. A mai diákokat – valljuk be – ösztönözni kell, mert ha megvan a kellő motiváció, a siker szinte garantált. Mindemellett
Mi, pedagógusok már a kezdetekkor rendkívül lelkesek voltunk, hiszen a Peda mindig is erős, összetartó közösségként működött. Valahányszor össze kellett fogni, rendre kiálltunk egymás mellett. Ezt a közös lendületet erősítette hétről hétre a heti eredményhirdetés is, ahol végig az élen álltunk. Így indult el minden: az igazgatónk, tanítók, tanárok és iskolai dolgozók közösen fogalmaztuk meg a heti célokat minden egyes osztály számára. Aztán csatlakoztak a diákok, a szülők, a rokonok, régi tanulóink és minden jóakaró ismerős. Tanári pályafutásom során ekkora léptékű összefogásnak még nem lehettem részese. Ez a program az egyén számára is önbizalmat adó, a közösség számára pedig családias, összetartozást erősítő élményt teremtett – olyasmit, amire a mai, rohanó világunkban egyre nagyobb szükségünk lenne.
– Mennyivel voltak jobbak, nyugodtabbak, tartalmasabbak az offline hetek?
– Tanárként azt tapasztaltam, hogy a szünetek alatt többet beszélgettünk egymással a kollégákkal, és én magam is sokkal közelebb kerültem a diákokhoz. Családanyaként pedig sikerült valamivel több, valóban értékes időt a családomra fordítanom. A diákok szüneteinek tartalmasabbá tételére igyekeztünk kisebb programokat szervezni, ebben pedig az iskola diáktanácsa volt a legnagyobb segítségünkre. A diák mindig jobban tudja, mire van szüksége a saját korosztályának, így születtek meg a legjobb ötletek. Bár intézményünk terei sajnos nagyon szűkösek, sikerült néhány olyan zugot kialakítanunk, ahol társasjátékokat helyeztünk el „Társasozzunk, cserébe 10–15 perc offline időért!” feliratokkal.
Vagy a pénteki nagyszünetekben flashmobokat is szerveztünk. Iskolánkban sok tehetséges diák van, akik modern táncot vagy néptáncot tanulnak, az ő közreműködésükkel hívogattuk táncra az iskola apraját-nagyját. A merészebb tanulók és pedagógusok örömmel csatlakoztak, így a péntek délelőttök igazi közösségi élménnyé váltak.
– Lesz-e folytatás? Úgy értem, valamiféle önként vállalt analógság?
– A kihívás végét követően különös érzés volt megtapasztalni, hogy többé nem kell offline időt beállítanom, és nem szükséges figyelnem a gyűjtött percek alakulását. Személyes tapasztalatom, hogy egyértelműen kevesebbet használom a telefonomat, olykor még keresem is, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy hosszabb ideig nem veszem kézbe. Az adventi időszakban – ahogy sokan mások – én is igyekszem befelé fordulni, elcsendesedni és ráhangolódni az ünnepre. Ilyenkor természetesen ritkábban nyúlok a telefonomhoz, de ez már évek óta a mindennapjaim része. A közösségi összefogás azonban számos pozitív hozadékkal járt – nemcsak az egyén szintjén, hanem lélekben is. Olyan megerősítő, emberközeli tapasztalat volt, amelyre a mai világban különösen nagy szükségünk van.
Székely Emőke-Katalin, tanítónő, Tamási Áron Gimnázium
korábban írtuk
A gyermekjog nem arról szól, hogy a gyerek bármit megtehet
Heves reakciók és hozzászólások érkeztek a Joggal, örömmel sorozatunk legutóbbi részéhez, néhány véleményező szerint a gyermekjogok hangoztatása amolyan divatos elmélet... A jogok nem ajánlások, kötelező biztosítani és érvényesíteni őket.
