Advent utolsó vasárnapján büdös füst keringett a kéményből a kapcák miatt, és beterítette az udvart. Esteledett.
– Mit tettél a tűzre, szomszédasszony? Facsarja az orromat.
– Csak a régi kapcákat. De ahogy az Úr Jézus tanította, nem az mocskol be, ami a szádon bemegy vagy az orrodon, hanem ami onnan kijön. Mert ami az emberből kijön, az a szívéből jön. Nem folytatta hangosan, csak gondolta tovább, bezzeg nem facsarta az orrodat, amikor az öcsémre vetetted a szemedet, pedig annak felesége volt. Na annak a kísértésnek volt szaga. Bűn szaga. Haladni kell a korral. Mozgásérzékelő lámpát szerelt fel a fia, amikor legutóbb otthon járt.
Átfut a macska az udvaron, éjszaka a kutya lót-fut a kaputól a csűrig. Lassan csattogtatja szárnyát a bagoly. Majorságtollakat fúj a szél, vagy csak száraz levelet. A lámpa felgyúl. A fia nem tud hazajönni karácsonyra, sok a dolga. Egyedül lesz. Hát ilyen az élet. A szomszédasszony majdnem minden karácsonykor egyedül van, csak a faluban lakó rokonokat várhatja ünnepen, akkor bemennek hozzá. Egy kis időre.
A sár nyúlós. A levegőben ködpermet. A tehéntartásról még nem mondtak le. Mindkettőjüknek van egy tehene. Csorda már nincs a faluban, nyárára odaadják a nagygazdának, néhány liter tejért cserébe. Télen maguk rendezik. Szertartásosan. Az embernek legyen mindig dolga. S főleg az asszonynak. Így tanították, ebben nőtt fel. Mindketten ebben nőttek fel. Ezért advent utolsó vasárnapján is, ködfátyolos sötétben, kimennek a meleg házból a ridegségbe, enni kell adni a tehénnek, dolog van. Hallják egymás lépőkéjének cuppogását a potyorban, hallják ahogy a másik kinyitja az istálló ajtaját, hallják amikor a másik nekikezd sepregetni a csűr előtt. Mióta is? Amióta idejött férjhez.
az a kábító valami, ami az ember szíve gyökeréből indul, sejtelmes mélységekből, és behálózza a teljes életet. Küzdeni kellett érte. A szüleivel leginkább. Idővel belenyugodtak. A legtöbb szülő megérik arra a nagy döntésre, hogy belenyugodjon gyermeke döntésébe. Az ő fia is úgy döntött, hogy elmegy. Pedig annyira igyekeztek a férjével, hogy minden meglegyen. Ház, feljavítva. Földek, gyümölcsös, erdő. Még az autóba is beleegyeztek. Hadd legyen. Haladni kell a korral.
Advent utolsó vasárnapján az enyészet megbocsátó szele kergetőzik a két idősödő asszony szürkülő hajfonatában. Mintha elkezdődött volna már itt a földi életben a végső számonkérés.
Kislánykora óta. Mégsem őt választotta. Válaszul egy tétova bosszúállással bekavart az öccse életébe. Szinte akaratlan. Csak úgy sodródott az érzéssel. Hát neki nem jár a boldogságból?! Ha nem ő lett a választott, ha nem ő lobogott menyasszonyi ruhában, ha nem ő hajol ki azon a tornácon, amiről kislány kora óta úgy remélte, hogy az övé lesz, hát akkor csináljon legalább az életben egyszer valami bolondságot.
A nap úgy jött fel az égre, mint ahogy a falu legidősebb embere megy istentiszteletre. Minden lépés után tart egy pihenőt. Nincs ahová siessen. Sőt. Az a legjobb, ha minden lépés egy örökkévalóság.
– Az idén nem pucolsz ablakot, szomszédasszony?
– Pucoljon a búbánat. Nem jön haza a fiam. Magamért meg, nem csinálok nagy felhajtást.
– Az ember ne hagyja el magát! Holnap átmegyek, segítek.
Mondjad csak, tegyed csak a szépet, holnapra úgyis elfelejted, gondolta.
egyszer még a tehénnek sem adott enni, annyira beszippantotta. Szerelem, gyűlölet, hűség, hűtlenség, jóság, gonoszság, ígéret, bosszúállás, kibékülés. Mintha a saját életét látta volna a tévében. Advent utolsó vasárnapjának délutánján legalább hatszor kiment a falu kútjához, nézett jobbra, nézett balra, egy árva emberi lélek nem mozdult sehol. A nap lebukóban a temető dombja mögött. A temetőben több élet van, mint a faluban. Bosszankodott. Ott legalább a lelkek tündértáncot járnak. Így tanította ezt régen a nagyanyja.
Éjszaka néhányszor bekoppant a szeme, de nem az édes álom jótékony takarója, hanem a válaszadás kínvallatása ömlött végig rajta. Mit tettél az életeddel? Hogyan szerettél? Mibe nyugodtál belé? Mit nem tudsz soha megbocsátani? Mit szégyelsz a legjobban? Fázott. Megkeményítette magát és kiszállt az ágyból. Felöltözött. Meggyújtotta a tüzet. Hajnali öt óra. Nekiindult az istállónak. Ma nem cuppogott a sár. Fagyott. Egy kicsi hamut hintett a jégre. Még csak az hiányozna, hogy elessék és eltörje valamijét. Megfejte a tehenet, enni vetett. Kapott a kutya is, a macska is, a majorság is enni, inni.
– Pucoljuk meg az ablakokat.
Nekifogtak. Még a nap is kipillantott. Nem sokat szóltak egymáshoz. Az ablakszemek ragyogtak.
– Holnap sütünk. Kalácsot.
Négy órakor délután már sötétedett. Nekifogtak kúrálni. Kút, istálló, csűr, konyha, szertartásos lassúsággal kapcsolták össze a földi létezés helyszíneit. Hallották egymás csoszogását. Hallották, ahogy a másik nyitja az ajtót, majd becsukja. Még azt is hallani vélték, ahogy a másik leveti magáról a kabátot és fogasra akasztja. A posztókabát surrogását a gyapjúszvetteren.
korábban írtuk
A karácsony olyan, amilyenné tesszük (VIDEÓ)
Az ünnepi készülődés nem csak a takarításból, főzésből és ajándékvásárlásból kellene álljon: a lelki felkészülés legalább olyan fontos. Ha nem fontosabb.
