A fehér ing különleges. Mint az ünnep. Mint karácsony. Ha tönkreteszem, fájni fog. Hát vigyázok. Először az ing jobb elejét vasalom, aztán a hozzá tartozó ingujjat, majd a bal elejét, s a hozzá tartozó ujjat. Folytatom a hátával, aztán az ingvállal, befejezem a gallérral. Pamutból készült az ing, kell a forró vas. De nem kell, hogy túl forró legyen. Rajta kell tartani, de nem sokáig. A fehér ing vasalásánál nem lehet mímelni a vasalást. Ott kell lenni teljesen, testben s lélekben. Mint a karácsonynál.
Félig-meddig jelen lenni karácsonykor nem lehet. Mert ebben az ünnepben minden ötvöződik, ami a földi életben fontos. Benne van a teremtés egyedisége, az alkotás forrósága, a kiáradás termékenysége. Benne van az otthontalanság hidege, a befogadás istálló párája, a szeretet teremtő ereje, és a megcsalás fülsértő karcolása.
Ha nem elég forró a vasaló, a gyűrődés nem simul ki. Gyűrött karácsonyom is volt néhány. Legációk alkalmával az otthontól távol, idegen helyen, női legátusként, amikor férfi legátust vártak. Igen, az hatalmas lélek-vasalás volt, amikor bizonyos egyházközségektől megérkezett az üzenet, hogy nekik szoknyás legátus nem kell. Jámbor lelkű püspökünk oda nem küldött ki. Ahonnan nem jött ilyen vészjósló üzenet, oda kiküldtek. De ünnep ide, ünnep oda, ott helyben el kellett nekem mondaniuk, hogy ezt nem tartják jó ötletnek, egy nő (lány) ne akarjon pap lenni, még akkor sem, ha lelkésznek vagy lelkipásztornak nevezik. Nem ez az isteni rend. Nem ez a világ rendje.
Én aztán hiába hivatkoztam Debórára és Rúthra az Ószövetségből, vagy Máriára és Mártára az Újszövetségből. De ha már odáig elmentem, hát végezzem el a szolgálatokat. Azonban a begyűlt legátumot teljességében nem adhatják át nekem.
De ha így vasalok, fehér ingem is gyűrött marad, azt pedig nem engedhetem. Ha túl forró a vasaló, az anyag elég. Na, mi a jobb, ha gyűrött marad az anyag, vagy ha elég? Mindig két rossz közül kell választani. Mert mindig van lentebb is. Mindig lehet rosszabb is. Volt is.
Amikor nyolcadikos voltam, meghalt apai nagyapám. Néhány évvel később anyai nagyanyám. Hamar kifogytam a nagyszülőkből, mert a többiek még azelőtt eltávoztak, mielőtt engem az Úr e poros földre küldött volna. Merthogy ma már nem havas, hanem poros a karácsonyi út is. Rút.
Fájdalmat, veszteséget égettek belém, valami örökös ijedtségét a hiányérzetnek, hogy egyre több az üres hely itt a földi karácsonyi asztalnál, s egyre zsúfoltabb az égi karácsonyi lakoma. Időnként az az érzésem, hogy sokkal több olyan ember pihen kint a csendes temetőben, akivel szép karácsonyt töltöttem, mint ahánnyal itt vesződünk a karácsony-mímelésben. Vagy csak azért tűnik így, mert biztosra tudom, hogy akik átlépték az örök határt, már nem bánthatnak többé, s én sem bánthatom őket? De akikkel még hátra van annyi, amennyit az Úr ígér, nos minden lehetőség adva van, hogy bántsam őket és ők is bántsanak.
Ha így vasalok, nemcsak a fehér ing lesz oda, hanem a vasalóasztalt is kiégetem. Tőlem is függ, hogy égetés vagy vasalás lesz, rányomom a vasalót, vagy megemelem. Azt akarom, hogy fehér ingem simán, ropogósan, ragyogóan simuljon majd rám.
Elengedem a veszteséget. Vigye a szél az örökkévalóságba, a mennyei Atya zsámolyához. Azt is hozzá küldöm, amit nem tudok megbocsátani. Hát mi vagyok én, Isten, hogy mindent megbocsássak?! Én csak ember vagyok, korlátaim vannak. Abbahagyom a karácsony-mímelést is. Az ünnep megismételhetetlen szépségére fogok koncentrálni, arra, hogy rátaláljak az Isten által küldött segítségre. Mert biztos ma is küld, csak meg kell találnom. A fehér, vasalt ingem gyönyörű.
Felteszem egy vállfára, várjuk az ünnepet.
korábban írtuk
Aktuális kérdéseket feszegető klasszikus – Ivan Turgenyev: Apák és fiúk
Egy kis klasszikust karácsonyra? Azt hiszem, ilyenkor több idő és alkalom adódik az elmélyült olvasásra, ezért egy orosz szerző művét hoztam, és bátorítok mindenkit, hogy ne hagyja ki ezt a remek könyvet.
