A karácsony kulináris szempontból is nagy ünnep, ez az örömök mellett különösen nagy terhet róhat a nőkre. A kekszsütésről azonban én nem mondanék le, több okból sem. Egyszerű és kedves elfoglaltság, amely gyerekekkel is megvalósítható.
Lehet-e a karácsonyra a megszokott rituálék nélkül készülni? Vajon, ha egyszer kifordulnánk a szokásos sémákból, mi történne? Ha fittyet hánynánk az örökölt szertartásainkra, és elutaznánk a Bahamákra, nézni, hová is lóg le a világ pereméről a lábunk.
A kis bőröndbe pakolok. Amikor összehúzom a cipzárt, lelkiismeret-furdalás keveredik a zavarodottságommal. Tényleg csak ennyi mindenre van szükségem? És én ezt most tényleg megteszem? Elmegyek egyedül, a családom nélkül négy napra?
Mikor lesz ebből diós kalács, ha így haladok? Bárcsak a diós kekszet tudnám megsütni. Egyedül duzzogott a konyhában, és szikrát hányt a szeme, valahányszor a férje benyitott. Mi a búbánatot akar itt? Utálom, amikor ki-be járnak.
Karácsony tájékán legtöbbünknél megszaporodnak a vendégek. Ha megunták már a véres-májas-húsleves-töltött káposzta kombót, de mégis szeretnék finom falatokkal kényeztetni a betérőket, ez a pár tipp Önöknek szól.
Könnyen elkészíthető, mégis elegáns ételeket ajánlunk, amelyekkel nem túlterheljük magunkat, hanem élvezni tudjuk az ízeket és pillanatot is.
Elcsépelt, hogy a karácsony a szeretetről és nem az ajándékozásról szól, de azért tegyük a szívünkre kezünket: jóleső érzés pár apróságot elrejteni a fenyőfa alatt, s látni, egyaránt boldog, aki kapja, aki adta.
Van egy ritka kórkép, ami egyszerre két embert érint, az is a neve, hogy „őrültség kettesben” (folie à deux). Egy kommunikált érzelmi betegség, és a páros mindkét tagja szenved tőle, úgy, hogy egymás téveszméit elhiszik vagy akár tovább is építik.
Sokunknak okozott már fejfájást az ünnepi asztal megterítése, valljuk be, ha vendégeket hívunk az ünnepekre, az utolsó dolog, amit megtervezünk, az az ünnepi asztal terítése. Pedig egy tökeletes asztal fél siker.
Régen a szaloncukor szorgos, közös munka eredménye volt, de ma is éledezik az igény a sokunk gyermekkorát idéző, ráérős szaloncukor-készítésre.
Kedves Apuka! Gondolom, felesége említette önnek, hogy felkeresett engem, ugyanis nagyon aggasztotta már az utóbbi időben, hogy kisfia viselkedése megváltozott: túl csendes lett, kedvetlen, sokszor még játszani sem akar lemenni a barátaihoz.
Eszeveszetten közlekedő, ideges embereket látunk mindenhol, véget nem érő nagytakarításban, ajándékkeresésben vagyunk, és túlórázunk a munkahelyen. Ebben a feszült, stresszes történetben kellene rátalálnunk a karácsonyi csodára. Van erre esélyünk?
Az év végi túlhajszoltságból nehezen születik meg az ünnep békéje, holott úgy is készülhetünk, hogy az szembemenjen fogyasztói társadalmunk szokásaival, csökkentse a túlköltekezést, környezetszennyezést.
Az igyekvő kicsik talán már megírták a leveleiket az Angyalnak, a többiek ezekben a napokban teszik ki az ablakba a kívánságlistát a jó gyerekek jutalmazójának. De mi van, ha teljesíthetetlen a gyerek vágya? Ha irreálisan drága?
Mi rejtőzik a karácsonyi csoda mögött? Milyen jelentéstartalommal bírnak azok az ételek, amelyek ma is az ünnepi asztalra kerülnek? Ismerjük és tartjuk még az ünnepkörhöz tartozó hagyományainkat? Kisné Portik Irén néprajzkutatót kérdeztük.
A babona szerint karácsonytájt és szilveszterkor nem szerencsés szárnyashúst enni, hisz az elkaparja a jövő évi szerencsét. Hiedelmek ide vagy oda, a székely családok zömében szenteste töltött káposzta kerül az ünnepi asztalra.
A karácsonyra való ráhangolódás egyik legjobb formai megjelenítése az adventi kalendárium. Megerősíti bennünk az advent üzenetét, a várakozás csodáját, és minden napba belop egy kis örömöt, szeretet. És hát, valljuk be, ki ne szeretne minden nap egy kis meglepetést kapni? A végtelennek tűnő ötletbazárból mutatunk most néhányat. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
Védjegye a vörös haj, mégsem szeret előtérbe kerülni. Szeret utazni, és meglepni a barátait gasztronómiai különlegességekkel. Podcast-sorozatunkban ezúttal D. Balázs Ildikó csíkszeredai újságíró kollégánkkal beszélgettünk.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
A januári nagy elhatározások, tervezések, újrakezdések súlya után az év második hónapja már egy jóval könnyedebb hangvételű, lazább hangulatú hónap.
Kerek egy hónap múlva indulunk a néptánccsoporttal a már hagyománnyá vált nyári turnéra, Magyarországra. Persze látogatunk múzeumot és helyi látványosságokat is, de a szabadidőnk nagy részét
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.
Ahogy a színek újra megjelennek odakint, és az egyhangúságot felváltja a vibrálás, megújulásra vágyunk nem csak a ruhatárunk, de a tányérunk tartalmának tekintetében is. Könnyedségre vágyunk, élénk színű, könnyű, ropogós, harsogó összetevőkre.
A stílus számomra a szabadságról szól. Éppen ezért nem szeretem a „szabály” szót használni. Mégis vannak bizonyos öltözködési trükkök, amelyek ismerete nem korlátoz, hanem segít — mint egy titkos összetevő a kedvenc receptedben.
Hover Zsolt református lelkész, feleségével és két lányával mesébe illő parókiában laknak. Az egyedi papilak minden zuga őket tükrözi: a hagyományok és a történelem szeretetét egy kis kreativitással, praktikusággal fűszerezték meg.
„Csíkuhelyi” kolléganőnket ismerve, ezt a hozzáállást vártuk tőle, noha mindig „patentül” látjuk, mindig alkalomhoz illően öltözve. Az olvasás szeretete visszaköszön a kiegészítőin, olvasott nő ruhatárát turkáltuk, „péterbeás” darabokat találtunk benne.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.