• Fotó: Illusztráció: Pixabay
Ha megpróbálom felidézni, mikor szerettem bele a piacokba, mindig rájövök, hogy ez jóval az első külföldi utazásaim előtt történhetett. A nagyszüleimnek a baróti piacon volt egy kis turkálójuk, én pedig gyerekként sokat mozgolódtam az árusok között, abban a különös világban, ahol a felnőttek egyszerre dolgoztak, beszélgettek, adtak-vettek, és láthatóan mindenki tudott valamit a másikról. Volt miccsárus is, akitől gyakran kaptam miccskóstolót, és ez akkor egészen izgalmas dolognak számított: ott enni, a piac kellős közepén, kicsit bejáratosnak lenni az árusok világába. Mindig szerettem a szokványos itthoni piacokat is, és szerettem az orosz piacot is, ahol a sokféle hamisított holmi, a csaptelepek és a bicikli alkatrészek egyaránt izgalmasak voltak számomra. De
ami már akkor igazán megfogott, hogy a piacokon pörgés van, zajlik az élet.
Az első igazán varázslatos piaci élményem mégis a budapesti Vásárcsarnok volt. Gyerekként lenyűgözött, hogy létezik ilyen hatalmas, fedett piac, amelyben ráadásul enni is lehet. A vicces az egészben az, hogy nagyon sokáig nem próbálhattam ki milyen ott enni, de nekem elég volt a hely látványa: a pirospaprikák, a kolbászok, töpörtyűk, meg az emeleten a matrjoska-babák.
Aztán jött Isztambul, és vele egy újabb felismerés: a bazárban akár egy egész napot el lehet tölteni úgy, hogy az embernek eszébe sem jut valami „rendes” program után nézni.
A Nagy Bazár arany ékszereinél és bőrkabátjainál engem sokkal inkább érdekelt a Fűszerbazár, a Mısır Çarşısı, ahol szagolgatni, kóstolgatni, alkudni lehetett (kellett). Bár az alkudozással kapcsolatban vegyesek az érzelmeim, néha nagyon élvezem, néha nagyon fáraszt, a török kereskedők stílusa engem határozottan megfogott: amennyi energiát fektetnek az üzletkötésbe, mosolyognak, beszélnek, viccelődnek ad valami pluszt, akkor is, ha az a mosoly néha erőltetett (de nagyon sokszor nem az). És akkor még nem sejtettem, mi vár majd Délkelet-Ázsiában vagy Dél-Amerikában, és hogy
az addigi nagy felfedezéseim után mennyiszer fogom még azt érezni: ilyen piacot én még nem láttam.
Addig azonban sok másik következett, mert lassan kialakult az a szokásom, hogy bárhová utaztam, kerestem a piacot.
Gyümölcsös standok Peruban • Fotó: Tóth Gödri Iringó
Bécsben a Naschmarkt, Münchenben a Viktualienmarkt mutatta meg, milyen sokféle világ férhet el egymás szomszédságában: zöldségesek, ennivalót kínáló pultok, más országokból érkezett kereskedők üzletei, Bécsben a piac melletti szombati bolhapiac régiségei, Münchenben pedig a nagy sörkert.
A kétezres évek közepén nekem ezek a helyek felértek egy egzotikus kirándulással, hiszen olyan keleti fűszereket, teákat és ételeket láttam, amelyekről sokszor azt sem tudtam, micsodák.
Ma már jó néhányat itthon is megtalálni, de akkor ott állni előttük, nézegetni, vajon melyik mire való, önmagában kaland volt. És közben tetszett az a természetesség, amellyel valaki bevásárolt, más leült enni vagy sörözni, megint más csak átment a piacon, és közben megállt egy ismerőssel beszélgetni.
A délebbi piacokon aztán egyre nehezebb lett puszta nézelődőnek maradni.
Madrid fedett piacának pultjai, Cannes-ban a Marché Forville, Antibes-ban a Marché provençal, a friss tengeri herkentyűk, a sonkák, az olajbogyók minduntalan meggyőztek arról, hogy egy kicsit kóstolni is kell. A mediterrán piacokban különösen szeretem, hogy a bevásárlás és a ráérős együttlét olyan könnyen átcsúszik egymásba: valaki még a vacsorához válogat, más már rég a saját ebédjénél tart, és
attól, hogy ennivaló veszi körül az embert, valahogy minden sokkal közvetlenebbnek hat.
Az olasz kisvárosok piacai egészen más léptékűek, nem a nagy csarnokok világához tartoznak, hanem egy térhez, egy utcához, néhány sor standhoz, és éppen ezt a bájos, emberközeli méretüket szeretem. Könnyű elidőzni mellettük, figyelni, ki mit vesz, hogyan válogat, és mennyi mondanivalója akad közben az árusnak vagy a vevőnek.
Szárnyaspult szintén Peru egyik piacán • Fotó: Tóth Gödri Iringó
Barcelona azonban elsősorban gyümölcsökben maradt meg bennem. A La Boqueria valóságos gyümölcsorgia volt, és olyan finom gyümölcsleveket, mint ott, azt hiszem, azóta sem ittam.
Koppenhágában, a Torvehallerne piacán egészen más fogadott: északibb, rendezettebb, az én szememnek már-már steril világ, és persze olyan árak, amelyek mellett az ember megfontoltabban kíván meg mindent.
Mégis elvarázsolt. A zöldség- és gyümölcsstandok a szabadtéri részen kaptak helyet, bent a húsok, halak és az ennivalót kínáló pultok vonták magukra a figyelmemet; egészen más volt az egész ritmusa, mint az addig ismert piacoknak, de attól még nagyon is jólesett benne lenni.
Piac Balin • Fotó: Tóth Gödri Iringó
Délkelet-Ázsiában már a gyümölcspiac is külön felfedezőtúra. Pedig a csirimoját, a mangosztánt, a rambutánt és jó néhány társukat ismerem, tehát nem az első szokatlan héjtól jövök zavarba, mégis újra meg újra olyan érzésem támadt, hogy az előttem sorakozó növények negyedét sem tudnám megnevezni. Ilyenkor minden vásárlásban van egy kis bizonytalanság: vajon mit fogok találni belül, hogyan kell megenni (szerencsére ebben az internet sokat segít), és egyáltalán arra számítsak-e, amire a külsejéből következtetek? Nagyon szeretem ezt az állapotot, amikor a legegyszerűbb dologhoz, néhány szem gyümölcs megvételéhez is kíváncsiság kell, és olykor egy kis segítség az árustól. Az ember, aki otthon pontosan tudja, melyik paradicsomot szereti, egyszer csak ott áll egy halom termés előtt, és újra tanulja, mi minden lehet ennivaló.
Az ázsiai éjszakai piacok pedig még ehhez képest is külön világot jelentenek.
Az egyik részükön mintha az otthoni orosz piac távoli rokonába érkeznénk, sorakoznak a hamis Gucci táskák, az Adidasnak látszó cipők meg a mindenféle apróságok, közben azonban sül, fő, füstöl körülöttünk a vacsora, egymást érik az ételes standok, és az egészből olyan zajos, eleven esti program lesz, amelyhez nehéz volna egyetlen itthoni megfelelő helyet találni. A legjobban talán az fogott meg, milyen természetesen vannak jelen benne egész családok: este tízkor még gyerekek futkorásznak, esznek, a felnőttek beszélgetnek, és senkin nem látszik, hogy ehhez különleges alkalomra volna szüksége. Azokon a helyeken, ahol jártam, például Indonéziában az egyszerűbb körülmények között élő családoknak is belefért az esti piaci étkezés, mert ez gyakran olcsó, hétköznapi megoldás. Persze, az európai turista ezeken a helyeken sokszor óvatos: az a jól kinéző sült vajon disznó vagy kutya, abban a levesbe csimmaszok vagy garnélák vannak, de egyébként mindig lehet biztos megoldást is találni, olyan, ami mindenkinek belefér.
A tenger gyümölcsei Barcelonában • Fotó: Tóth Gödri Iringó
Vietnámban időnként az volt az érzésem, hogy az egész ország egyetlen hatalmas piac. Az utcákon zöldség- és gyümölcsárusok, mindenféle holmit kínáló eladók és apró étkezdék követték egymást, de nem feltétlenül üzlethelyiségeket kell elképzelni: egy bódé, egy kiskocsi, valamilyen mozgatható alkalmatosság. Alig lehetett megmondani, hol ér véget a piac, és hol kezdődik az utca hétköznapi élete, mert a kettő folyton egymásba ért. Utazóként is könnyű belekeveredni ebbe a mindennapi nyüzsgésbe: megáll az ember valami előtt, aztán még valami előtt, és egyszer csak eltelt a fél délután.
Peru az egyik legnagyobb meglepetést okozta, többek között olyasmivel, amire előzetesen nem is gondoltam volna: a tisztaságával.
Olyan rendezett piacokon és olyan makulátlan húsos pultok előtt álltam, amilyeneket a fejemben élő kép alapján nem vártam, és utólag inkább az volt a tanulságos, hogy egyáltalán miért képzeltem mást. A gyümölcsök és a zöldségek mellett pedig ott volt a tamales, vagyis a tamal nevű, jellemzően levélbe csomagolt kukoricatésztás étel, amely húsos tölteléket is kaphat, és a ceviche, a lime levével, hagymával, csípős paprikával ízesített nyers hal. A reggeli fogásból készített friss ceviche egy piacon elfogyasztva nekem a perui utazás egyik legjobb gasztroélménye lett.
Mexikói gyümölcsök • Fotó: Tóth Gödri Iringó
Mexikóban is a piacokon ettem a legjobbakat, és az egyik legkedvesebb emlékem egy egészen kicsi pulthoz kötődik, ahol nagyszerű halat kaptunk. Előttünk sorakozott vagy ötvenféle csípős szósz, mi pedig ott ettünk, karnyújtásnyira az árustól, minden éttermi körítés nélkül.
Másnap visszamentünk, és már barátként fogadott.
Persze, nem minden piaci találkozás csupa kedvesség. Az alkudozás néha jókedvű játék, máskor fárasztó, sokan a nézelődőből mindenáron vevőt akarnak csinálni. A piacok ráadásul nem egyformán olcsók, és abból, hogy valamit standnál árulnak, még nem következik, hogy feltétlenül jó vétel. Van, ahol a piac a legolcsóbb hely, és van, ahol a legdrágább. De én sokszor nem akarok sem enni, sem venni, csak élvezni a zsongást.
korábban írtuk
Csernik Csinszka: Itthon lenni balzsam a lelkemnek
Otthonának tekinti Sepsiszentgyörgyöt, Dálnokot és Kovásznát is, annak ellenére, hogy mostanában inkább Budapesten van otthon. Csernik Csinszka nem tud, és nem is akar elszakadni azoktól a nagyon erős gyökerektől, amelyeket székely lányként eresztett.
