Nem tagadom, álmodozó típus vagyok, szóval teljesen biztos, hogy egy kis időre el is hittem, hogy az Angyal majd szépen meg is teremti nekünk ezt. Azt hiszem, a filmekben egy ilyen felvezető után jön egy snitt, és a hópelyhek csendes, puha hullását imitáló klasszikus zenét hirtelen kemény metál váltja fel. Ez lett volna a legtökéletesebb zenei aláfestés arra a káoszra, ami végül eluralkodott az első karácsonyunk fölött.
Az egészen pici gyermekekkel gyakran érvénybe lép az a szabály, hogy minél inkább meg akarsz valamilyen – ez esetben karácsonyi – hangulatot, díszletet teremteni, annál inkább ellentétesen alakul majd minden. Félig ráborulva a mosogatókagylóra röhögtem kínomban, amiért minden kiömlött a földre, és úgy felfordult minden, hogy leginkább azt szerettem volna, ha ez egy menekülőszoba lenne, ahonnan a jó megfejtéssel sikerül gyorsan kiszabadulni. Úgy emlékszem, végül az áhított hajmosás is elmaradt, sehogy nem sikerült egyszerre leülni az asztal mellé, mert az anyatejendőim folyton elragadtak, Zs. egyedül bekortyolt egy pohár bort, én később dicsértem, milyen finom ez a (dermedt) vacsora, amit én kezdtem el, de ő fejezett be.
Az összesen negyven centis karácsonyfa is egy óvatlan pillanatban vízszintes pozícióra váltott, amikor P. apró mancsai megédesgették. Ez persze nem törvény, de nálunk így alakult. És jó, hogy így történt, mert már akkor melegében is sokat tanított. Például azt, hogy
még akkor is, ha azt gondolod, te biztos nem léptél ebbe a csapdába. Naná, hogy én is ezt hittem, és pont ez vezetett oda, hogy P. számára olyan ünnepet szerettem volna varázsolni, amit ő még nem is értett. Varázst akartam teremteni, pedig a varázslat magától teremtődik a maga idejében. Azóta mindössze három év telt el, és P. hetek óta betlehemest játszik, ő kéri a karácsonyi dalokat, már novemberben levelet írt az Angyalnak. Izgul, és annyira várja, hogy mellette nem lehet nem belépni a mesébe. Idén fejlámpával pucolt cipőt a Mikulásnak, és már L. is segített egy fogkefével suvickolni a csizmácskáját. Sáros lében úszott az előszoba. Kinder tojást kértek mindketten, ami úgy felpörgette őket, hogy csak nagyon későn aludtak el. A hároméves praxis már adott némi rutint nekünk is, és
Én egyébként egyetlenegy karácsonyi ajándékra sem emlékszem kisgyermekkoromból! De emlékszem két nagyon fontos történetre. Egyszer a Mikulás ölébe ülhettem, és láttam, ahogy a valószínűleg vatta szakállából lehull egy kis darab. Ha tudnék szépen rajzolni, most is papírra tudnám vetni, milyen tökéletes, kristályos szerkezetű hópelyhet láttam bele abba a darab fehér valamibe. Látta a gyermekszívem, ahogy lehull és elolvad. Látom most is!
A karácsonyi szokás nálunk az volt, hogy amíg édesanyámmal elmentünk mamáékat megénekelni, addig eljött otthon az Angyal. Minden mamánál felhívtuk telefonon édesapámat, és megkérdeztem, jött-e már az Angyal. Álltam a bordó fotelen, szorítottam a telefonkagylót, és amikor a vonal másik végén édesapám azt mondta, hogy látta meglebbenni a függönyt és talán valami fényt is, akkor emlékszem, szóhoz se jutottam.
A csoda – így visszagondolva – abban is volt, hogy nem voltam irigy apumra, hogy ezt csak ő láthatta, nem gondolkodtam azon, hogyan a jöhetett be ez a fa az ablakon, ha amúgy nem férne be, és hol tartja az Angyal a díszeket, mennyi és mekkora raktára lehet, hogy minden évben tudja, pont ezeket kell elhozni. Ez utóbbin csak később törtem a fejem.
L. hamarosan kétéves, és már tudja mondani, hogy „kalácsonfaaa”, tudom, milyen boldog lesz, amikor meglátja a szobában. Minden üzletben megsimogatja a gömböket (eddig nem borítottunk fel egy fát sem), és tudom, hogy a karácsonyi érzésnek ez az igazi bölcsője. A gyermekek milyen szépen mutatják! És olyan szépen tudjuk, mi felnőttek is, hogyan lenne jobb. Mennyivel könnyebb és élhetőbb, sőt, boldog lenne, ha hosszú sorokban, egymásra dudálva nem őrülnénk meg, csak örülnénk az apró, ünnepi villanásoknak. Pedig tudjuk mindezt, mégis feszült az alaphangulat decemberben, amiből mindenkinek kijut valami. A gyermekeknek is. Pedig ők csak várják a karácsonyt. Mi pedig, ha várjuk, ha nem, eltelik. A többi rajtunk múlik. Gyermekekkel, de szerintem gyermekek nélkül is végtelen, ami karácsony lehet. Karácsony az, hogy a minap egy városi dekoráció alatt elrejtettünk egy darab fakérget a manóknak.
karácsony az, hogy a plüssjátékok a szent család, karácsony az, hogy játék angyalszárnyakkal a hátunkon sütünk palacsintát, és az is karácsony, ha elfogadjuk, hogy a karácsony mocskos ablakkal és tele szennyeskosárral is lehet karácsony. A legújabb kutatások szerint még bejgli nélkül is lehet karácsony! Az is karácsony, amikor nyáron karácsonyi mesét olvasunk, és az is, ha egy kisgyermekes szülőnek decemberben minden indok nélkül azt mondod, jó anya, jó apa és elmondod neki, mi minden nélkül is lehet karácsony, és mi mindennel lehet, hogy mégse tud megteremtődni az ünnep. Mert
Decemberben nincs a nyugalmunknál nagyobb ajándék, amit a gyermekeknek adhatunk. „Az ünnep azé, aki várja.” Pedig az ünnep legtöbbször rohanás, és azt meg senki nem várja. De azért decemberben mindenki vár valamit. Leghamarabb egy kis csendet. A csendben meg, ha figyelünk, képes újjászületni a mese, az egésznek a lényege még akkor is, ha azt hiszed, felnőttél és ez már nem számít. Amikor megfogod egy gyermek kezét, újra fontos lesz. Pont annyira fontos, mint a Mikulás szakálláról hulló igazi hópehely, vagy az angyal szárnyának szobát bearanyozó fénye. Boldog kis- és nagykalácsont!
korábban írtuk
Magyari Tekla: Lehessünk gyengék – Decemberi lapajánló
Nehéz hozzászokni a rövid nappalokhoz, a karácsony közeledte sokaknak okoz szorongást, szomorúságot, félelmet. De valahogy mégis élnie kell a reménynek, és nekünk, újságíróknak kötelességünk a reményteli példákat is megmutatni. Én legalábbis ezt hiszem.
