Egy szeretetkapcsolat alapja az őszinteség, vallom. De mi van akkor, ha én éppen karácsony napján készülök felrobbanni? Látom gyermekeim szemében a csillogást, a hitet, annak a bizonyosságát, hogy ma nem történhet semmi rossz. Épp, mint a gyermek én, annak idején. Mint megannyi más életterületen, az ünnep apropóján is a gyermekeim a legnagyobb motivációm. Engedni megélni csodájában, varázsában. S közben önazonos maradni.
Csakhogy az önmagammal való munka nem ünnepel, és nem tart három nap szent szünetet. Sőt, mi több, gyökeret ereszt és csírázik az ünnepen, mint az önismeret egyik legmarkánsabb táptalaján. Kiáltani szeretném, hogy dühös vagyok vagy, hogy nekem ez fáj! Szétfeszít belülről ez a kettősség. Egy érzelmi hullámvasúton ülök, s mint egy emoji táblázat, eláraszt sorban valamennyi átélhető érzelem.
Néhai anyai nagymamám – a terített asztal nagymestere – különleges és ínycsiklandó receptjei által ünnepeink, kiváltképp a karácsony kulcsszereplője ma is. Már az ünnepet megelőző időszakban cserélgetjük a tágabb családban egymás közt a receptjeit. Megkérjük azt a családtagot, akinél a kézzel írt és évtizedeken át bővített receptes füzete épp található, hogy fotózza le az elkészítendő finomság receptjét.
Szenteste előtti nap a klasszikus zserbót készítem. A két nagy gyermekem segíteni szeretne, így egy-egy kis tál diót rakok eléjük az ebédlőasztalra, azt pucolják, amíg én távolabb a tésztával bíbelődőm. Ahogy gyúrom, kezeim nézve megint ráismerek nagymama kezére, mint oly sokszor ebben az évben. Látom őt lelki szemeimmel, és annyi mindent szeretnék tőle kérdezni. Nem a zserbóról, hisz azt már átörökítettem a gyermekeim számára. De talán van, ami fontosabb. Megkérdezném, hogy egyáltalán melyik ételt készítette a legszívesebben? Mi volt az ő kedvence?
Szeretném megidézni, amint maga is az asztalnál ül ünneplőben, és jóízűen falatozva, ünnepelve. Nem úgy, mint akinek a konyhában kezdődik és ér is véget az ünnep. Berakom a zserbót, leveszem a kötényem, és a gyermekeim mellé ülök. Elkezdek mesélni. Magamról, a gyermekkoromról, ők isszák a szavaim, és nem zavar a földre hulló dióhéj sem.
Világossá válik egyszerre, hogy a felém támasztott elvárások nem a most elvárásai, és az igazság az, hogy nem is a környezetem elvárásai. Valamikor a múltban saját magam által felállított, immár újratárgyalandó mérce.
Felismerésemmel azonban új feladatot kapok. Jelenbe hozni magam.
Valahányszor elönt egy megmagyarázhatatlan, mélyről és régről jövő érzés, kimegyek az udvarra. Szembe állok a kivilágított házunkkal, hallgatom a kiszűrődő hangokat, hol gyermekeim örvendező hangját, hol a vendégek poharainak koccanását.
És ki mondta, hogy nem lehet sírni az ünnepi asztal felett vagy éppen a karácsonyfa fényeire rácsodálkozva?
Az ó- és újév mezsgyéjén, vissza- és előre tekintve látom, hogy még mindig ugyanazokat a köröket futom. Most a mellettem lévő kéz szorítása hoz jelenbe, de szemébe nézve látom csak igazán, hogy ezek a körök visznek egyre és egyre beljebb.
korábban írtuk
Fekete István: Amikor a vágy erősebb, mint az élvezet
Agyunk két különböző rendszert használ a jutalmak feldolgozására, az egyik felelős azért, hogy akarjunk valamit, a másik pedig, hogy élvezzük, amit megkapunk. És ami igazán meglepő: a két rendszer nemcsak különálló, de egymástól függetlenül is működhet.
