A fenti mondattal kezdődik Rusz Csilla pedagógus segélykiáltása a közösségi médiában. Nem panaszkodni akart, nem vádiratnak szánja, hanem szakmai helyzetjelentésnek, amely riasztó és mindenkit érint. Egy bizonyos: ha senki sem változtat, mindenki belerokkan az oktatásba, a diák, a tanár, a szülő és a rendszer egyaránt. Szétesni látszik az oktatás intézménye. Kudarc felé halad a gyermeknevelés.
Addig, ameddig nincs párbeszéd és összefogás, addig, amíg nincs személyes felelősségvállalás, hiába mutogatunk egymásra a szülők-pedagógusok-rendszer szentháromságában.
Milyen szükségletei vannak a gyermeknek?
Egy édesanya tovább szőtte a gondolatot egy válasz bejegyzésben: „Az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen idegrendszeri, érzelmi és tanulási szükségletei vannak ma a gyerekeknek, amelyekre az iskola jelenleg nem ad rendszerszintű választ? Milyen alapvető szükségletek mentén kellene a változást kezdeményezni?”
Ez a kérdés a gyermek teljes életterét érinti, nem csak az iskolát. Ezért elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a következő kérdésekkel:
- Hová szeretnénk eljutni? Milyen tulajdonságokat, készségeket szeretnénk látni ezekben a gyermekekben, miután felnőnek?
- Hol tartunk most? Milyen hibákat, problémákat, viselkedési nehézségeket tapasztalunk?
- Hol lehetnek az elakadások és hogyan orvosoljuk őket? Tudjuk, hogy a gyermekek mintával tanulnak, és gyakorlással mélyítik el a tudást: vajon, mi tudjuk biztosítani számukra a követendő mintát? Tudom, hogy kimerült vagy és nehéz gondokat cipelsz a válladon, mégis, a gyermeked számára, a tanítványod számára te vagy az önszabályozás mintája, te vagy a kitartás és empátia mintája, az elmélyült figyelem mintája. Ha úgy érzed, neked is tanulnod kell mindezt, akkor mindketten csak nyerhettek az erőfeszítéseddel és az együtt gyakorlással. Kezdheted bátran azzal, hogy leülsz mellé, és meghallgatod őt.
Ha úgy érezzük, hogy egy harctéren élünk velük, az azt jelenti, hogy szüntelenül túlélő üzemmódban működünk. A gyermek is, a szülő is, a pedagógus is. A harctéren mindenki szorong, és mindenki rosszul viselkedik.
Hogyan segíthetünk?
Hagyjuk el a harcteret és lépjünk át a gyermek oldalára. Ne csak mondjuk, hanem valóban érezze, hogy nem ellene vagyunk, hanem vele. Ismerjük el az érzéseit, és hallgassuk meg, mit szeretne mondani. Hallgassuk meg ítélkezés és félbeszakítás nélkül. „Hogyan segíthetek neked, hogy jobb legyen?” Ez nem azt jelenti, hogy azt fogjuk tenni, amit ő szeretne, és nem azt jelenti, hogy engedékenyek leszünk: a meghallgatás és megértés a kapcsolódás legjobb formája, amely nélkül hiába várunk valódi együttműködést.
Egy apró változtatás a viselkedés-spirálunkban erősen hat a másik fél viselkedésére.
Láthatjuk azt is, hogy a szorongáskeltő környezet egyszerűen összeférhetetlen a törekvéseinkkel. Mit tehetünk a környezeti hatások ellen? Csak nézzük tehetetlenül és folytassuk azt, ami eddig sem működött? Küzdjünk ellene? Fussunk el, mondjuk Dániába, egy szabadtéri iskolába?
Nyomásgyakorlás felfelé
Sajnos a legtöbbünk számára ez utóbbi nem opció. Maradunk az ártalomcsökkentésnél és a nyomásgyakorlásnál. Csakhogy ezúttal a nyomásgyakorlás ne lefelé történjen, ne a gyengéket és tehetetleneket tiporjuk haragunkkal, hanem gyakoroljuk nyomásunkat felfele:
Bármelyik szereplője is vagyunk a történetnek:
- Teremtsük meg a tanulás feltételeit, vagyis tegyük lehetővé, hogy a gyermek „growth mindset”-be (növekedési gondolkodásmódba, szerk. megj.) kerülhessen. Otthon és az iskolában. Ez maga a fejlődési környezet: az a biztonságos állapot, amikor a gyerek elhiszi, hogy a képességei fejleszthetők, és a hiba a tanulás természetes lépcsőfoka.
- Tegyük lehetővé, hogy bevonódhasson, hiszen csak így érhetjük el a hosszabb távú fókuszt. Teljesen jogosak az aggályok a dopamin függőséget és rövid fókuszt okozó okoseszközökkel kapcsolatban. Elsorvasztjuk a mély figyelem képességét, ha állandó mikró-impulzusok érik az agyat, a természetközeli élmények és kapcsolódások helyett. Nem a szülők lettek rosszabbak, és nem a gyerekek születnek „hibásan”: egyszerűen a technológiai robbanás és a felgyorsult életmód olyan ingerkörnyezetet teremtett, amire az emberi idegrendszer nincs felkészülve.
- Mindfulness az iskolában: egyre több iskolai projekt hoz be napi 10 perces vezetett relaxációt az órák közé. Ez segíti a „lassulást” és a „feldolgozást”, és indulatkezelési készségeket tanít.
A tudomány szerint az emberi agy blokkokban tanul, a titka pedig az optimális kognitív terhelés és a belső motiváció. Nehéz elképzelni egy kiskamasz belső motivációját egy matek feladatra, mégis ösztönző, ha apró sikerélmények érik,
Amiről nem hallgathatunk tovább: a rendszerhibák
Látnunk kell, hogy a jelenlegi keretek között a pedagógus, a szülő és a diák is falakba ütközik. Ha valódi változást akarunk, ki kell mondanunk:
– Kudarcot vallott a frontális oktatás: a Z és Alfa generációnál már nem működik a „poroszos” módszer. Az élményalapú tanítás, a mozgás, a játék, az életszagú helyszínek és szereplők kellenek.
– Tarthatatlan a lexikális túlterheltség: a merev tananyag helyett kevesebb, de mélyebben rögzíthető, gyakorlati tudásra lenne szükség. Kevesebb, gyakorlatiasabb és motiválóbb tananyag segítene.
–Égető a szakemberhiány: a pszichológusok, fejlesztőpedagógusok és segítők hiánya tarthatatlan. Kisebb osztálylétszámok, az iskolapszichológusi hálózat radikális megerősítése és tanársegédek alkalmazása nélkül nem fog menni.
Eszközök a kezünkben: a megoldás felé
A rendszerszintű változásokra várva is vannak eszközeink, amelyekkel visszavehetjük az osztálytermet a „harctértől”:
– Drámapedagógia, projektalapú oktatás és élménypedagógia – ahol a „kezelhetetlen” gyerek is bevonhatóvá válik.
– Tudatos fegyelmezés: használjunk és tanítsunk viselkedéspszichológián alapuló módszereket, például a Pozitív Fegyelmezést.
amelynek alapja a kedvesen, ugyanakkor szigorúan tartott keretek és a tiszteletteljes kapcsolatok.
Az oktatási válság nem csupán bérkérdés vagy tananyag-probléma, hanem a család, az iskola és a rendszer közötti bizalmi és strukturális háló szakadása. Az oktatás nem szolgáltatás, hanem közös társadalmi befektetés. A tét nem a jegyek minősége, hanem a következő generáció mentális egészsége és munkaképessége. Ne a hibást keressük, hanem a megoldást. Ülj le a gyermek mellé ma, és kivételesen ne a jegyeiről és a teljesítményéről kérdezd, csak hallgasd meg őt, ítélet és közbeszólás nélkül, vagy csak üljetek csendben egymás mellett, és mondd neki, hogy élvezed a társaságát.
korábban írtuk
A Szent Anna-tó gondos őre: Dósa Elek Levente
Közösséget épít a hegyen, majd a csíkszeredai Ramm-brand(t) zenekar basszusgitárosaként a próbateremben, a színpadon is. A Szent Anna-tó és környékének védelme számára nemcsak munka, hanem életfeladat is.
