• Fotó: Dénes Botond
– Látod magad előtt a kis cserfes, négy-ötéves Julcsit? Milyen gyermek voltál?
– Kreatív energiáktól kicsattanó, mindig alkotni vágyó kislány. A testvéremmel, Rebekával előadásokat rendeztünk, beöltöztünk. Szólt a klasszikus zene, a Carmina Burana, és a nappaliban egy nagy táncelőadás kerekedett. Azt hiszem, a tánc volt az, ami első pillanattól magával ragadott. Édesanyámnak (Ádám Katalin kézművesség- és gyermekjátékoktató, pedagógus – szerk. megj.) köszönhetően már az anyaméhben megtettem az első tánclépéseimet.
– Van olyan meghatározó élményed vagy olyan, számodra fontos személy, aki által úgy érzed, hogy formálódtál, azzá lettél, aki ma vagy?
– Nem tudnék egyetlen konkrét pillanatot kiemelni, viszont az, hogy mindig adatközlők mellett voltam, valamint, hogy
édesanyám és édesapám folyamatosan éltették és továbbadták a népi kultúrát, lehetőséget adott arra, hogy elmélyüljek ebben a világban. Ez nagymértékben alakított.
Folyamatos útvezetésben volt részem, amely által mindig formálódtam. Másrészt nem is egyes személyeket emelnék ki, hanem inkább közösségeket. Ott volt például a színházi közösség: édesapám (Ádám Gyula, fotóművész – szerk.megj.) fotósként dolgozott a színházban, így sok időt töltöttünk együtt színészekkel, akár a próbákon, akár a büfében. Ugyanakkor otthon, a fotólaborban is láthattam őket édesapám képein keresztül, miközben előhívta a róluk készült felvételeket. Ők nagy hatással voltak rám. Emellett meghatározóak voltak számomra a táncházas közösségek is, a rengeteg zenés-táncos mulatsággal. Számos gyermek- és felnőtt táborban vettem részt, ezek mind-mind olyan közösségek voltak, amelyek hozzátettek a személyiségemhez.
– A Háromszék Táncszínház táncosa vagy, de nagyon sokrétű a tevékenységed. Hogyan határozod meg magad?
– Tánczenészként. Negyedikes koromban azt mondtam, hogy ha felnőtt leszek, tánczenész szeretnék lenni, mert így egy térben, egy időben tudom működtetni ezt a két ágat, és akkor érzem magam teljesnek. A Háromszék Táncszínházban nem tánczenészként vagyok jelen, de sok olyan előadásban szerepelek, amelyben zenélek is. Tizenkét évig zongoráztam, így ezt az oldalamat is meg tudtam mutatni:
voltak olyan előadások, amelyekben főszereplőként hol zongorázva, hol táncolva vittem végig a történetet. Egyes darabokban ütőhangszereken is játszottam.
Most például a Munkácsyról szóló előadásunkban a Mozart-jelenetben zongoristaként vagyok jelen. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen munkahelyem van. Úgy érzem, mindannyian kegyelmi ajándékokkal jövünk a Földre, és én kommunikációs eszközként a táncot és a zenét kaptam. Így élem meg a teljes lényemet, és ezáltal vetítem ki a világ felé. Szeretném táplálni azt, amit az égiektől és a szüleimtől kaptam, hiszen feladatunk, hogy a ránk bízott ajándékokat megmutassuk, és általuk másokat is megajándékozzunk.
– Ízig-vérig nő vagy, színes egyéniséggel, a szépséged igazán különleges. Te mit gondolsz a szépségről és annak szerepéről az életedben?
– Nehéz téma, de számomra örök kérdés. Hadilábon állok a pozitív önértékeléssel. Ha a szépségről beszélünk, akkor a nővéremet látom magam előtt. Mindig olyan akartam lenni, mint ő – az ő gyönyörű vonásai kápráztattak el.
Mindig is hálás voltam azért a csodáért, hogy van egy ilyen nővérem.
Ugyanakkor a környezetem, a párom, Endre nagyon sokat segít abban, hogy magabiztosabb legyek. Nem úgy élek, hogy azt gondolom: „Hű, de gyönyörű vagyok!”. Ez egy folyamatos önvizsgálat, különösen azért, mert színpadi emberként különböző címkéket kapunk, amelyek olykor bizony terhesek is.
– Melyek a te címkéid?
– A szépség is köztük van, azonban van bennem egy elemi, mélyről fakadó erő is, amit sokszor nem használnak ki. Szeretem, amikor a nőiség minden formáját látják bennem, nem csupán a szépséget. Nyilván egy idő után a bennem rejlő erőt is észreveszik, hiszen nem tudok másképp jelen lenni – minden feladatba, ami rám van szabva, a teljes lényemet beleadom.
– A külcsín mennyire fontos számodra?
– Régebben, amikor nagyon kerestem önmagam, talán fontosabb volt. Iskolába készülve rengeteg időt töltöttem azzal, hogy mit vegyek fel, de ma már nem fordítok erre akkora hangsúlyt.
Volt lázadó időszakom is: volt egy hiphopos korszakom, amikor több táncstílust is kipróbáltam, de volt egy deszkás időszakom is, apróra befont hajjal.
Emlékszem, kéthetente vasárnaponként legalább ötven tincsbe fontam a hajamat, hogy rasztaszerű legyen. A családom hagyta, hogy ezt is megéljem, és így találjam meg azt, ami igazán bennem van. Emlékszem, hogy az első deszkás cipőmet édesanyámtól kaptam. Idővel megtaláltam önmagam, és az öltözködésemen keresztül is kialakult, hogy ki vagyok. A színek, a minták, a virágok abszolút jellemeznek – fontos számomra, hogy nőként virágozzunk.
– Arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy miből fakad a belőled áradó béke, harmónia és nyugalom.
– Ma már egyre határozottabban és tudatosabban kiállok önmagamért, de régebben abszolút a konfliktuskerülés jellemzett. Ha a környezetemben kilengést észleltem, igyekeztem visszahozni a békét és a nyugalmat. Talán ez a csillagjegyemből is fakad – Mérleg vagyok –, de tény, hogy mindezt a szüleimtől is hozom: édesapám rendkívül visszafogott, nyugodt, megfontolt ember, míg édesanyámtól a tüzet és az erőt kaptam.
– És ez vissza is köszön a vibrálóan nőies, Rózsagyöngy néven készített kiegészítőidből, ékszereidből. Azt is mondhatnám, hogy igazán „julcsisak”.
– A népi kultúránkban minden tájegységben fellelhető a rózsa mint motívum. Próbáltam ezt a vidám virágosságot visszacsempészni a hétköznapi divatba, az ékszereimben életre kelő rózsák tánca az, ami igazán lenyűgöz.
Eleinte csak magamnak készítettem a rózsagyöngyöket, gyöngysorokat, majd lettek fülbevalók, hajpántok, és idővel másoknak is megtetszett.
Igyekeztem az értékes hulladékanyagokat is megtartani, újrahasznosítani. Így lassan megszülettek a különféle megkötős, egyszerű fazonú blúzok is, amelyek több testalkatra is megfelelőek. Annyira kinőtte magát a dolog, hogy ma már egyedül nem győzném elkészíteni – ezért három varrónő segít nekem.
– Tavasszal immár második alkalommal jártál Japánban. Milyen gondolatokat hoztál magaddal haza?
– Japánban virágzik a magyar népi kultúra. Ez a folyamat a ’80-as években kezdődött, amikor Tímár Sándor, Kossuth-díjas magyar néptánc-koreográfus Mr. Haraga meghívására magyar néptáncot oktatott ott. Azóta is rendszeresen visszajárnak erdélyi tánctáborokba, hívnak oktatókat, fellépőket, hogy még közelebb kerüljenek a magyar népi kultúrához. Ez különösen érdekes, hiszen
a japánok nagyon visszafogottak, kimértek, és mégis, a mi kultúránk által tudják kifejezni az érzéseiket. A magyar népi kultúra és zene segítségével megélhetik mélységeiket, örömeiket.
Mi Maszunaga Tetsuó meghívására jutottunk el Japánba – ő hívta meg Endrét, a páromat, aki szerette volna, ha én is vele tartok, hogy a lányok egy női mintát is láthassanak. Tanítottunk, de fellépéseink is voltak. Külön öröm számomra, hogy azt éreztem, nagyon várnak bennünket, nagyon jó szakmai, mély baráti kapcsolatok alakultak ki a tavalyi útnak köszönhetően. Az ott-tartózkodásunk újra rávezetett arra a felismerésre, hogy sokkal jobban kellene értékelnünk azt, ahol élünk, és azt, ami körülvesz minket.
– Vőlegényed, Melles Endre is a Háromszék Táncszínház tagja, a tánckar Junior Príma díjas, aranysarkantyús szólótáncosa, akivel nagyon szépen kiegészítitek egymást. Párként is táncoltok együtt a színpadon?
– Nagyon ritkán, táncospárként nem gyakran raknak össze minket, hiszen van közöttünk egy jelentősebb magasságbeli különbség. Ez nem is baj, de karakterszereplőként, táncszínházi előadásokban többször kapcsolódunk. Kilenc éve vagyunk együtt.
Nagyon hosszú ideje tapasztaljuk és tanuljuk egymást, folyamatos fejlődésben vagyunk.
Rengeteget tanultam Endrétől: megtanultam, mit jelent önmagamért kiállni, felvállalni magam, határozottan képviselni azt, amit tudok és amiben hiszek. Ő nagyon mély gyökeret adott nekem, amibe kapaszkodhatok, én pedig adom neki a finomságot, a lágyságot, a melegséget – így abszolút összefonódtunk.
– Melyik tájegység tánca, zenéje áll közel hozzád?
– A gyimesi népzenét és néptáncot mondanám, mert abban annyira ősi, annyira mély, ösztönös őserő van, ami engem megfogott.
A kirobbanó, erős női karaktereket közelinek érzem magamhoz, mert számomra is fontos, hogy kimutassuk, megéljük, bátran felvállaljuk azt, ami bennünk van.
S bár ezt az egyet most kiemeltem, de az aktuális, amivel épp foglalkozom, mindig nagyon közel tud kerülni hozzám. Hálás vagyok, hogy a tánc a hivatásom, hiszen általa – akár egy megalkotott koreográfián belül – lehetőségem van megélni egy adott szerepet, amit magamra formálok, de közben azt is érzem, hogy mindez bennem van. Mindazt, amit nem fejezünk ki szavakkal, táncba öltjük. A tánc egy nagyon nagy terápia.
– Van olyan karakter vagy előadás, ami nagy hatással volt rád? És olyan szerep, előadás, amiben szívesen megmutatnád magad?
– Meghatározó volt számomra az első előadás, amiben a Háromszék Táncszínháznál részt vettem. Egy hét volt a bemutatóig, és mivel újonc voltam, nem kaptam szerepet. De egy próbán odajött hozzám a rendező, és megkérdezte: „Te dobos vagy?” Mondtam, hogy igen, játszom ütőhangszereken. „Rendben – válaszolta –, holnaptól benne vagy az előadásban, van három napod, hogy betanuld.” Ez hatalmas löket volt.
Az Erdélyi menyegző egy gyönyörű előadás volt – csodás zenével, tánccal, jelmezekkel –, és hatalmas élményt adott, hogy zeneileg segíthettem a táncosokat.
Nagyon erős kezdés volt. Egyébként én mindig arra vágytam, hogy ne csak a királykisasszonyt lássák bennem, a kis lenge, könnyed karaktert. A Tiszta című előadás volt az, amelyben Horváth Zsófi koreográfus megfogta ezt a mély, nagyon komoly, nagyon erőteljes jelenlétemet, és ott kaptam egy igazán erőteljes szóló részt. Ez meghatározó volt, mert ott figyeltek fel rám többen is, hogy igen, Julcsiban nem csak egy mosolygós királykisasszony van, hanem mélyen, belül egy hatalmas erő is.
– Munkaeszközöd a tested. Hogyan óvod?
– A testem az otthonom, ezért igyekszem olyan ételekkel táplálni, amelyek a javát szolgálják. Számomra fontos, hogy olyan ételeket készítsek, amelyekkel a testemet is megajándékozhatom, táplálhatom, de a főzés egyfajta ajándék a szeretteim számára is. Több mint tíz éve többnyire növényi alapú ételeket fogyasztok.
Elmondhatom, hogy sokkal jobb a vitalitásom, sokkal több erő és energia van bennem azóta, hogy nem fogyasztok állati eredetű élelmiszert.
Mindemellett rengeteget mozgok, hiszen a munkám napi többórás fizikai aktivitást jelent. Nemcsak néptánccal, hanem különböző technikákkal is fejlesztjük magunkat, amelyek egy adott izomcsoportra hatnak. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy olyan izmokat is megmozgassak, amelyeket a tánc során nem tudok kellőképpen. Így kezdtem el az akrobatikus jógát, ami nemcsak az erőnlétemet segíti, hanem a kreativitásomat is.
– És a lelkedet mivel erősíted?
– Mindig is arra vágytam, hogy a zeném által utaztassam az embereket. Mivel nagyon sűrű a programom, és sokszor háttérbe szorul a zene, ezért találtam ki, hogy legyen egy Lélekzengető nevű foglalkozásom, ami tulajdonképpen kikapcsolódás a hangok útján. Igyekszem az emberek hétköznapjait – és ugyanakkor a sajátomat is – egy kicsit megnyugtatni és újra egyensúlyba hozni.
Amikor időm engedi, utazom és lélekzengető hangfürdőket tartok. Ezek az alkalmak kicsit öncélúak is, hiszen ilyenkor saját magamat is helyre rakom.
Nem akarok túlzásokba esni, de ez egy nagyon elemelkedett állapot, hiszen kapcsolódom a jelenlévők lelkiállapotához, és a végén egy megható feloldás szokott megnyilvánulni. Istenbe vetett hittel nevelkedtem, és számomra ez is egyfajta imádság, kapcsolódás a Jóistennel. Felajánlom neki mindazt, amit tőle kaptam, és ezt mutatom meg az embereknek is. Valójában ez egy imaszerű állapot. Ugyanígy minden fellépést, minden táncelőadást neki ajánlok fel.
– Akkor szinte okafogyottá is vált a kérdésem, hogy mi jelent biztos pontot az életedben?
– A családom! És az a tudat, hogy olyan életet élhetek, amelyre gyermekkoromban is vágytam. Szeretnék továbbra is a Jóisten vezetésével boldog családban, kreatív energiával élni, és alkotni.
„Julcsi egy nagyon tehetséges, széplelkű nő. Ezt a szépségét hallom a zenéjében, ami annyi mindenkit megnyugtat, látom a táncában, ami csodálattal tölti el a nézőket. Egy szív-lélek lány, mindig megérzi, ha segítségre van szükség, és mindent megtesz, hogy a legjobbat hozza ki magából. Vicces és életvidám, szeret ajándékozni, mindig kitalál valami csodás meglepetést a szeretteinek. Szépérzéke ma már országokat átívelően elvarázsolja a lányokat, asszonyokat, nőket, gyönyörű dolgokat tud elképzelni, és elkészíteni. Mindezek mellett is nagyon szerény, nem igazán szeret magáról beszélni, s amennyire lenyűgözi a nézőket a színpadon, sokszor ugyanannyira izgul a kulisszák mögött. Sokat tanultam tőle a hitről, ami az egész életét átjárja. S azt hiszem, ez teszi olyan széppé és nyugodttá a lelkét is. Örülök, hogy az élet útjainkat összekötötte! Felnézek rá, és hálás vagyok a barátságunkért.”
Both Eszter táncos, Háromszék Táncszínház
korábban írtuk
Tábori anzix Válaszút titkairól
Erdélyben évtizedek óta hagyománya van a néptánctáboroknak. Kiemelkedő helyet foglal el közöttük a Kallós Zoltán Alapítvány által, a Bánffy-kastély közelében, idén harmincharmadik alkalommal megszervezett válaszúti tábor.
