Nem jön, hogy elhiggyem, édesapám nyugdíjas lett. Még olyan erős, még olyan fiatal. A nyugdíjasok öregek és betegesek szoktak lenni, nem ilyenek, mint az én édesapám.
Édesapámnak erősen tetszik Bandi, látom a szeme csillogásából, ahogy ránéz, de nekem egyáltalán nem jön be. Én a Zoli sógor lovához vagyok szokva, Rudihoz. Rudi testes, nagydarab, nyugodt. Ezt a Bandit meg most hozták le a havasról, vékony, magas, szökdécsel a hosszú lábain, olyan, mint egy vad őzike – súgom oda lebigyesztett szájjal édesanyámnak.
– Ennek a csitkónak versenyló az apja – emeli fel az ujját Faggyas bá –, az anyja pedig fahúzóló, de olyan, aki után a legmeredekebb lejtőn is utánaköttük a rönköt. Ez a csitkó neked való lesz, Balázs, meglátod, sose bánod meg ezt a vásárt!
Édesapám azt mondja, Bandit be kell fogni, hozzá kell szoktatni a szekérhez. Holnap reggel elmegy egyet cirézni a sásverési erdőbe, ha van kedvem, vele mehetek.
Még csak a két első kereket tudta gumira cserélni.
– Ráfos szekérrel már nem járnak az utcán – motyogom halkan. Mit szólnak majd az emberek, amikor végigdecsektetünk vele a falun?
Édesapám mosolyog és legyint egyet, de neki könnyű legyinteni, mert ő úgy született, hogy nem érdekli, mások mit mondanak róla. Az én vérem viszont már megvegyült az édesanyám vérével, őt meg nagyon is zavarja.
– Ha nem akarsz, nem muszáj gyere – zárja le édesapám a témát.
Mindketten tudjuk, hogy ott leszek másnap az ülődeszkán. Úgy feszítek majd mellette, mint egy lecüvekelt királykisasszony.
A cirézés nem nehéz munka, lány is megbírja. Végigjárjuk az erdőt, összeszedjük a letörött, vastagabb ágakat. Édesapám fejszével megcsinosítgatja őket, én meg odahúzom a szekérhez a kész csapokat. Visszhangzik az erdő, ritmusra csapódnak össze az álmaim a fejszecsattogással.
Megrakjuk a szekeret, pihenünk egyet, aztán indulunk hazafelé.
– Nem is zörög olyan nagyon ez a szekér, állapítom meg.
– Hát nem, mert meg van rakva terűvel – válaszolja édesapám.
Simogatja a szél az arcomat, és ez a ló a miénk, a szekér is a miénk, cirézni még szabad, és éppen olyan büszkén húzom ki magamat, mint majd tíz év múlva is fogom, amikor a Magyarországra tartó busszal járok vissza Kolozsvárra, és édesapám szekérrel visz ki a megállóba. Édes Istenem, ott lesznek a falubeli legények, várják ők is a buszt, és akkor megérkezek én a szőrös pobedán, hogy bár nyílna meg a föld alattam – gondolom, de nincs lelkem szólni édesapámnak, hogy inkább ne vigyen, mert szégyellem. A Katonyánál önti el a lelkem újból ez az érzés, az édesapám igazsága: mégis mi van akkor, ha engem szekéren zörögtetnek a buszmegállóba? Méltóságosan kihúzom magamat, nem is mernek hozzám szólni a legények, jól fenn hordja az orrát, egyezik meg maguk között, biztos csak nagyokos egyetemistákkal áll szóba.
De most még itt ülünk a cirés szekér tetején, édesapám próbálja visszatartani Bandit, húzza a gyeplőt, de Bandi futásra kész, rugdos, rázza a fejét, nem tetszik neki a zabola.
– Nem is tudom, ezt miért hoztam el, csak a bajom van vele meggyűlve – teszi-veszi édesapám az ostort – ezt a lovat fékezni kell, nem hajtani.
És valóban meggyűlik vele a bajunk, mert éppen kanyarodunk ki Máriskónál, amikor édesapám felkiált:
– A kutyafáját, elhagytuk az ostort!
Bandit nem könnyű megállítani, de nagy nehezen sikerül, édesapám alaposan körbejárja a szekeret, csóválgatja a fejét:
– Na, Faggyas komám, immán elhagytuk az áldomást – bosszankodik.
– Visszamenjek-e érte? – kérdezem hirtelen felindulásból, meg is lepődök, amikor édesapám ellágyult mosollyal kérdezi:
– Hát visszamennél?
– Én vissza! – mondom, és már ugrok is a szekérről, indulok az erdő felé,
Csak megyek és megyek, jár a szemem körbe, de sehol sincs az ostor. Egy árva lélek nem jár erre, senki nem vehette fel, morfondírozok, mese nincs, vissza kell menjek végig, biztosan már ott, az erdőben elhagytuk, induláskor. Végül aztán Bojzásnál, a patak partján, a nagy billenőnél meglátom a piros bojtot. Hirtelen olyan hősnek érzem magam, hogy még a fáradtságot is elfelejtem, na ez az ügyes leányka, hallom a fejemben az édesapám dicséretét…
Mire hazaérek, már édesanyám is, édesapám is, mindketten a kapuban állnak.
– Hogy lehet ekkora marhaságot csinálni – fut szembe édesanyám, – egy ekkora leánykát visszaengedni a sásverési erdőbe!
– Nem kellett az erdőig menjek, csak Bojzásig, a patak partig – próbálom mentegetni édesapámat.
– Az éppen elég volt, édes, – jön szembe édesapám is – na gyere ide, na, milyen ügyes vagy, gyere, pusziljalak meg!
– Hogy a franc egye meg ezt az ostort! – veszi ki a kezemből, csattint vele mérgesen egy jó nagyot, bele is rezzenek, aztán hátra viszi a pajtába, és úgy felakasztja egy szegre, hogy soha többet nem veszi le onnan.
Csaknem húsz évet szolgált nálunk, és bár a nyughatatlan vére mindig hajtotta, egyetlen lovas szekeret sem tűrt meg maga előtt az utcán, mind megelőzte, mégis megtanulta lecsillapítani magát a szép szóra.
Az ostor még ma is ott lóg az üres pajtában. Piros bojtja megfakult.
korábban írtuk
Máthé Melinda: Üres terítékkel az ünnepi asztalnál
Az ünnepek nélküled a legszörnyűbbek. Itt van ez a húsvét is, tavaly sem, idén sem jöhettél. Hol vannak már a locsolóváró húsvét másodnapják, az ablakon leskelődés, a huncut tükörbe pillantás, hajfonogatás, a vajon hányan jönnek majd lányos izgalma?
