• Fotó: Illusztráció: Pixabay
Az országos és nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy a 2000-es évektől kezdve egyértelműen nőtt a 25 év feletti lakosság tanulási kedve és részvételi aránya a felnőttképzésben. Ez szorosan összefügg ażzal, hogy egyre több egyetemi hely áll rendelkezésre, egyre több egyetem kínál képzést, egyre színesebb formában, többféle szakon. Noha a felnőttek körében sokkal népszerűbbek a látogatás nélküli képzési formák, akadnak szép számban olyanok is, akik bevállalják a nappali képzést is, már egyre elfogadóbb ilyen szinten a társadalom. Bár még mindig nagy kihívás egyetemet végezni munka vagy család mellett – mondja dr. Gergely Orsolya szociológus, a Sapientia EMTE adjunktusa.
Kihívás, de igencsak megéri
Erika egy televíziós stúdiót vezet Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen él, fia a második egyetemet végzi, nagyobbik lánya középiskolás, a kisebbik elemis. Ő 1995-ben végezte el a középiskolát, de akkor nem tanult tovább. Egyrészt nem olyan volt a családi háttere, bár első generációs városiakként a szülők elvárták a jó iskolai teljesítményt, azonban az egyetem, mint lehetséges perspektíva nem volt képben.
Egy, a középiskolai felvételinél megélt kudarc törést jelentett a tanuláshoz való viszonyában, majd édesapja balesete anyagi szempontból is behatárolta a lehetőségeket. Évek teltek el, de a hiányérzet valahol mindig ott lappangott a háttérben.
„Ez felerősödött, amikor elkezdtem dolgozni egy helyi rádiónál, ahol nagyjából mindenkinek volt felsőfokú végzettsége. Kevesebbnek éreztem magam, még úgy is, hogy jól tudtam végezni a munkám” – fogalmaz a székelyudvarhelyi nő. Ekkor jött a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium, majd eltelt még egy pár év, született két gyermeke, és amikor már helyben, Székelyudvarhelyen is lehetőség nyílt egyetemre járni, Erika harmincon túl belevágott. „Sokan mondják, hogy felnőttként már nem lenne agya tanulni, meg idő sincs ilyesmire, szerintem ez abszolút nem így van. Sőt, úgy érzem, hogy sokkal könnyebben tanultam, annyira tudtam már kötni az előzetes tapasztalataimhoz, tudásomhoz az új dolgokat, szélesebb volt már a tájékozottságom, a rálátásom, az élettapasztalatom, mint 18 évesen, emiatt mondhatni, félkézből vettem az akadályokat. Persze, kevesebb volt az időm, de épp ezért jobban tudtam koncentrálni. Nagyon élveztem, egyre inkább éreztem, hogy ez az én utam, ezt kell csinálnom, mert én ebben jó vagyok.
Büszkeséget is jelentett, hogy két gyermek, háztartás és munka mellett képes vagyok tanulni is”
– vallja. Mindezt úgy, hogy a társa nem igazán támogatta a tanulásban. Tömbösített oktatásban vett részt, és a hétvégi órák előtt szombaton hajnalban felkelt, megsütötte a családnak a bundáskenyeret, és elment az egyetemre. Tanulni inkább éjszaka tanult, vagy bent maradt a munkahelyén, mert ott jobban tudott figyelni.
Folytatás következik…
Alapképzés után Erika „hátradőlt”, hiszen kipipált egy feladatot, aztán életet adott a harmadik gyermekének, de egy idő után megint elkezdte foglalkoztatni a tanulás folytatása. Ehhez egy munkahelyváltás (amely már városváltást is jelentett) adta az utolsó lökést: a szomszédban volt a Sapientia EMTE csíkszeredai kara, adta magát, hogy beiratkozzon mesterképzésre, és be is került egy tandíjmentes helyre.
A korkülönbség egy érdekes kérdés Erika szerint. Alapképzésen alig érződött, a mesterképzésen pedig többen is voltak negyvenesek, de fiatalabbak is. „Nagyon jó volt egymást figyelni: hogy oldanak meg ők egy feladatot, és hogyan én. Sokat tanultunk egymástól. Bár eleinte a csoportos munkánál mi, az idősebbek inkább együtt dolgoztunk, és nagyon jól is teljesítettünk (nevet), az első év végére azonban feloldódtak ezek a határok” – idézi fel Erika. Egyébként
szerinte 40 pluszosként összeszedettebbek, naprakészebbek voltak, pontosabban beadták a dolgozatokat, mint fiatalabb társaik.
„Mi nagyobb felelősséggel végeztük a dolgunkat, talán nagyobb odaadással is”.
A konkrét tudáson túl, a felnőttkori tanulás nagyon sokat segített abban Erikának, hogy rájöjjön: ki is ő tulajdonképpen. „Szeretek tanulni. Szeretek teljesíteni. Szeretem, ha jól sikerülnek a dolgaim. Szeretem a visszajelzéseket, hogy jó voltam. Mindez engem felemel. A legtöbb, amit kaptam, az, hogy nőtt a magabiztosságom. Erősebb lettem, és ez az önbizalom az élet más területeire is kiárad, akár párkapcsolati szinten is, például jobban ki tudok állni magamért.
Nem mellesleg, a gyermekeimnek is más példát tudok mutatni” – hangsúlyozza.
Mint magyarázza, szívesen népszerűsíti ismerősei körében a felnőttkori tanulás pozitív hozadékait. Megmutat egy üzenetet is, amelyben épp valaki a háláját fejezi ki, hogy az ő indíttatására váltott pályát, és kezdett el tanulni egy teljesen más szakmát, és – mint kiderült – a környezetében már egyre több az olyan ember, aki elkezdett ismét tanulni. Erika egyébként már a doktori irányába is kacsintgat.
Okok, igények, motivációk
Akárcsak Erikánál, általános szinten is az elsődleges, leggyakrabban tapasztalható motiváció a felnőttkori tanulásra a felsőfokú oklevél megszerzése. Gergely Orsolya szociológus is emlékeztet, hogy valóban
sokaknak nem adatott meg, hogy 18 évesen egyetemre menjenek, 1990 előtt kevés egyetemi hely volt, kevés magyar nyelvű képzés volt hozzáférhető.
„Sok rokonom, ismerősöm meséli, hogy második, harmadik alkalommal jutott be csak az egyetemre, ilyen volt például az orvos-, vagy a színészképzés. Ugyanakkor a családi körülmények sem tették mindig lehetővé, és a szocialista eszme is az ipari szakmunkást sokkal többre tartotta, mint például a bölcsészt. Szüleim mindketten szerettek volna továbbtanulni, de édesapám nem jutott be elsőre a pszichológia szakra, és kellett mennie dolgozni, majd jött a katonaság, így három év után már nem próbálkozott. Édesanyámék hatan voltak testvérek, ő szeretett volna magyar irodalom szakra menni, de a nővére már egyetemista volt, özvegy édesanyjának még otthon volt négy kiskorú gyermeke, ezért úgy döntött, inkább munkát vállal, és legalább rá már nem kell gond legyen. Édesapám csaknem ötvenévesen aztán beiratkozott egyetemre, el is végezte az alapképzést, a mesterit is, még angol nyelvvizsgája is lett, noha csak orosz és francia nyelvet tanult az iskolás évei alatt. Mindezt ő látogatás nélküli képzésen tudta véghezvinni. Így
testközelből is látom, hogy a kihagyott egyetemi diploma jelentőséggel bírt, amit igyekezett pótolni, akinek nyílt rá lehetősége, vagy olyan munkahelye volt, ami ezt lehetővé tette, netán szerencsés esetben támogatta is.
És akadnak olyanok, akik anno alig várták, hogy megszabaduljanak az iskolától, nem találtak rá arra a dologra, amiben jók, amit szeretnének, menekültek a továbbtanulástól, közülük sokakban felnőttként érett meg a vágy, hogy mégis szeretnének fejlődni, illetve nem ritka az sem, hogy valakinek a munkahelye támaszt elvárást” – sorolja a háttérben álló lehetséges okokat a szakember, amely arra sarkall harmincasokat, negyveneseket, hogy újra beüljenek az iskolapadba.
Lelkes felnőttek, céltudatos hallgatók
Hogyan látja az egyetemi tanár a felnőtt hallgatókat? Másak-e, s ha igen, miben másak? – szegeztük a kérdéseket Gergely Orsolya adjunktusnak. „A csaknem két évtizedes egyetemi oktatói tapasztalatom alapján azt mondom, hogy nagyon másak. Nagyon ügyesek! Ez nem azt jelenti, hogy a 18-19 évesek nem azok, de az idősebb, érettségi után 15-20 vagy annál több évvel érkezők sokkal fókuszáltabban, eredményesebben tanulnak, készülnek, fejlődnek. Kevesebb óralátogatással is kiválóan teljesítenek. És ők a legérdeklődőbbek, leglelkesebbek és leghálásabbak.
A fiatalok is tudnak hálásak lenni, de pályám során ezektől a »kicsit régebb óta fiatal« egyetemistáktól kaptam a legtöbb pozitív visszajelzést! És ők azok, akik a legjobban élvezik, megélik a képzést is.
Órán nagyon aktívan részt vesznek, bátrabban fogalmaznak meg véleményt, kicsit szélesebb perspektívában látnak rá a dolgokra, és jó értelemben nem fogják vissza magukat. Ez minden bizonnyal összefügg azzal is, hogy már rendelkeznek élettapasztalattal, sokan családdal is, tudatosabban gazdálkodnak az idővel, de tudatosabban választanak szakot is. Már sokkal konkrétabban tudják, hogy mit szeretnének, milyen terveik vannak, mire akarják használni az egyetemi diplomát” – kapjuk meg a választ.
Ötvenéves végzősük is volt az egyetemen, meséli Gergely Orsolya, de nyugdíjas tanítványa is volt már, aki egy évet végzett el, és aki kézzel írt félévi dolgozatot adott be. Többgyermekes édesanyákat és édesapákat is tanított, akik – mint fogalmaz az egyetemi oktató – sosem játszották ki a „gyermekkártyát”. Egy hölgy a COVID miatt Magyarországról jelentkezett hozzájuk HR képzésre, gyakorló HR-esként, mert szüksége volt diplomára. „Azt az elhivatottságot, eltökéltséget látni hétről hétre nagyon inspiráló volt nekünk, oktatóknak is. Érkezett a Coronával, ült be órára, és mindig lelkes volt, nem kímélt bennünket a pozitív visszajelzésektől soha.”
Ez a jövő?
A felnőttkorban megszerzett egyetemi oklevél egyértelműen előnyt képezhet a munkaerőpiacon, ennélfogva jövedelembeli különbséget, életminőségbeli változást hozhat az egyén életébe – mondja Gergely Orsolya.
„Az egyetemek igyekeznek rugalmasan viszonyulni a jelenséghez, nem véletlen, hogy a ‘90-es évek végétől az olyan nagy intézmények, mint a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rengeteg látogatás nélküli helyet hirdetett meg.
Az alapképzéstől eltekintve pedig az egyetemek igyekeznek úgy megszervezni a képzést, hogy a munka mellett is elvégezhető legyen, mert már az ritka luxus, hogy mesteri, doktori képzés alatt az ember ne dolgozzon. De az is egyre gyakoribb, hogy alapképzésben is figyelnek arra, hogy az órák legyenenek délután, hogy munka után is el tudjon érni a diák. Kollégáim részéről is azt tapasztalom, hogy a felnőtt, nem 18-19 éves diákokkal nagyon segítőkészek, ha azt tapasztaljuk, hogy ők komolyan veszik a képzést, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy fejlődjenek.”
A szociológus, egyetemi tanár úgy gondolja, hogy egyre inkább magától értetődő lesz, hogy az ember harminc után, akár negyvenes, ötvenes, vagy ritkábban hatvanasként is beül az egyetem padjaiba. Mert tanulni mindig lehet. És egyre gyorsabban fejlődik a világ, folyton új szakmák, szakterületek jelennek meg, és egyre elfogadottabb lesz a karrierváltás is.
„Egy kiváló Sapientiás alumni diákunk most doktorált, negyvenes éveiben jár. És ő valamikor a harmadik gyermeke születése után döntötte el, hogy román nyelvtanár szeretne lenni.
Nem ment vissza a korábbi munkahelyére, új karriert épített, nagyon eredményesen, tíz év alatt a képzés minden szintjét letudta, és nagyszerű tanár. És ez egyre gyakoribb lesz, mert a munkaerőpiac fénysebességgel változik, de mi egyénileg is változunk, változnak az élethelyzetek, és az érdeklődésünk is” – jósolja Gergely Orsolya.
A felnőttkori tanulást élethosszig tartó tanulásnak is nevezi a szakirodalom. Az Eurostat szerint az Európai Unióban 2022-ben a 25-64 évesek 47 százaléka tanult vagy képezte magát a felmérést megelőző egy évben. Országokra lebontva Svédország a listavezető, csaknem 80 százalékkal, majd Hollandia és Magyarország következik a rangsorban, ahol a férfiak 66,3, a nők 58,5 százaléka felnőttként ült be az iskolapadba. Egyébként a nemek részvétele szempontjából az anyaország a kevés kivételhez tartozik, ugyanis az uniós országok többségében sokkal inkább a nők azok, akik bevállalják a felnőttkori tanulást. Románia egyelőre a rangsor második felébe kerülhetett be, nálunk a felnőttek mintegy egynegyede folytat érett fejjel tanulmányokat.
