Szerintem pont annyi valóság létezik a Földön, ahány ember és egyéb élőlény. Mert a molylepkének is van egyfajta valósága, amiben létezik, annak ellenére, hogy nem azon a tudati szinten van, mint mi. De induljunk ki saját magunkból. Szóval vagyunk itt mi pár milliárdan, és ennek a pár milliárd embernek nincs két egyforma huszonnégy órája. Azaz nincs két tökéletesen egyforma napja a világon egyetlen emberpárnak sem, még akkor sem, ha egy szobába összezárva töltik el azt. Az elménk egyszerűen lehetetlenné teszi ezt, mert még egy ablakon beszűrődő napsugár is más-más gondolatokat indít el két embernél, más emlékeket idéz, azaz más-más belső valóságokat fog teremteni, ami kivetülve új, külső valósággá válik. És ebből nincs két egyforma.
Persze a gyermekek is teremtenek nekünk sokszor a miénkkel annyira ellentétes és párhuzamos valóságokat, amibe a legjobb sci-fi íróknak is beletörne a bicskája. Ilyenkor roppant nagy szerencse, ha létrejön az átjárás a kettő között. És ehhez általában nem csillagkapu kell, hanem egy arra pillanatra szabott jó ötlet.
L. és P. most teljes mértékben a tündérek valóságában élnek. Annyira, hogy kivétel nélkül minden alkalommal, amikor beülünk a kocsiba, L. közli, hogy tündért látott. Én minden alkalommal örülök neki, megkérdem, szép volt-e. Természetesen mindig szép és mindig lila szoknyát visel. Sokszor el is képzelem. Számomra egyértelműen olyan ez a tündér, mint L. kicsi lila, persze pörgős szoknyában és pihe-puha, csillogó szárnyacskákkal.
Egy ideje megy a huzavona a fogmosással, mosakodással, pizsi felvétellel. Este, amikor már az én türelmem se hozza mindig a reggeli frissességet, okosnak kell lenni, hogy egy mederbe terelődjön az én és az ők valóságuk. Kemény dió. Úgy képzelem, ilyenkor az én felnőtt valóságomból kimondott szavak, gesztusok, magyarázatok, kérlelések, határozott fellépések és a gyermekeim összes receptora között hirtelen nyílik egy fekete lyuk, ahol tökéletesen eltűnik minden, amit feléjük szeretnék közvetítetni. Volt, nincs, az információ egyáltalán nem megy át.
Nálunk most ez a nyerő páros. A mély levegő amúgy is az egyik legjobb barátom (igyekszem átörökíteni is), a lepkeszárny meg az ők vállukra van méretezve, csak szerencsére gumiból van, így magamra tudom szuszakolni. Amikor hirtelen kitaláltam, hogy márpedig egy–null lesz javamra a dackorszak esti heves manifesztációja ellen, elkaptam egy fel nem szerelt kicsi fa fogast is, gondolván, hogy ez majd jó lesz varázspálcának. Ha sikerül elkapni az ilyen pillanatokat, amikor megteremtődik a két valóságot összekötő lehetőség, nyert ügyem van. Olyan érdekes, mert bár másodpercekről van szó, ezt már előre lehet érezni, hogy mikor működik teljesen biztosan, és mikor állhatok akár a fejem tetejére is. Tényleg azt érzem, ez sose történik meg az akarat szintjén. A gyermekek mesés valósága és varázsporos törvényei nem feltétlenül engedik meg az átjárást, ha egyszerűen csak a felnőtt akaratom adott, és hiányzik az az érzés mellőle, hogy őszintén hiszek az ő világába.
Így amikor hirtelen felkaptam a kék pillangószárnyat és a varázsfadarabot, közöltem, hogy megjött az álomtündér, ma este ő fürdet meg, ő mos fogat. A fogassal a kezemben elmondtam egy roppant egyszerű és alapvető varázsigét is, hogy „abrakadabra bűvige, a pizsibe bújj bele”. Ez volt a biztos belépőm a kétéves világába. El nem tudom felejteni a kikerekedő két szemecskét és leeső állacskát, mert
Egy szó nélkül jött mosdani, perceken belül pizsibe ugrott, és mikor egy kicsit ellenkezett a fogmosással, hirtelen felnéztem és szóltam, hogy „jujj, az ablak előtt most repült el a Fogtündér”. Gyorsan fel kellett ugrani megnézni. A nyomát tényleg láttuk, és utána gond nélkül megmostuk a fogacskákat is. Következő este már ő kérte, tegyem fel a szárnyakat.
Minden alkalommal nyilván az a fontos, hogy én lépjek be az ők valóságukba, mert oda-vissza azért nem föltétlenül működik az átjárás. Egy másik este például nem kaptam el a pillanatot, és nem is voltam túl kreatív, egyszerűen arra vágytam, hogy mind eljussunk hamar az ágyig, de azért szerettem volna, ha mindenki kiveszi a részét az esti készülődésből. P.-t kértem, gyűjtse össze a szétgurult krétákat, de neki valami sürgős dolga akadt. Kicsit kifakadtam, hogy szeretném, ha az én kívánságaim is teljesülnének, mire a hatalmas zöld szem tágra nyílt, és a kicsi száj a következőket mondta:
Egyébként igaza volt abban, amit mondott, mert a gyermekek tényleg játszásra valók. Meg arra, hogy olyan lehetséges valóságokat mutassanak meg, amelyek sokszor mélységeket és magasságokat is képesek nyitni. Mert ez a két pólus folyamatosan rétegződik a szülőségben.
Nem tudok elégszer rácsodálkozni a valóságukra. L. elhiszi, hogy P. egy oroszlán, és kipirult arccal, visítva fut az ölembe menedékért. Eszembe jut az is, amikor P. kisebb volt, és simán lecsúszott a nagy böngésző egyik oldalán, mert ott egy csúszda volt. Azt is megkérdezte már, hogy amikor ő a hasamban volt, milyen játékai voltak ott bent. Milyen kár, hogy egyszer csak mindenki orra alá dörgölik, hogy nincsenek tündérmesék. Meglehet, ez is egy módja annak, ahogy elvesszük egymástól a könnyen jobbá formálható valóság lehetőségét. Pedig
A játék, a humor akár receptre is, de ott lapulhatna mindenki zsebében. Nagy szükség lenne rá ebben a bizonytalanságnak nevezett valóságkavalkádban, ami a világban lépten-nyomon körbevesz bennünket.
Nemrég mamáék hétvégi házánál szembenéztünk egy medvével. Nem játékból. Mi tagadás, megijedtem. P. este így dolgozta át a félelmet: „A Jóisten azt is kitalálhatta volna, hogy amikor jön a medve, egyből kerülj vissza anyuka pocakjába. Legyél egy kicsi mag és utána gyere ki, amikor elment a medve. Vagy jobb lett volna, ha mi is medvévé válnánk. Ha jönne egy tündér és medvévé változtatna.”
Szóval, de jó is lenne, ha a valóságaink mindig nyitottak maradnának a tündérmesék fele. A fizika törvényei nyilván adottak, és vannak más megmásíthatatlan tények is, de a mi valóságunkban, és ami a hozzáállásunkat illeti, mindig van több perspektíva. Egy tündér biztos ott lapul mindenki vállán.
korábban írtuk
Fazakas Nóra: A tánc felszabadít
Meg kell tanulni jól szeretni és előtérbe helyezni magunkat, bűntudat nélkül – mondja a csíkszeredai Fazakas Nóra, aki csaknem tíz éve tanít balettozni apró kislányokat, kamaszokat a csíkszeredai Vámszer Géza Művészeti Népiskola oktatójaként.
