Egyszer jártam én is külföldön. Egészen Pestig mentem a forradalom után. Anyád mind ett meg, hogy mindenki menyen Magyarba’, csak mi nem. Ismered anyádat. Feszt olyan mehetnékje van. Hát valahogy beleegyeztem, menjünk, kiránduljunk egyet mi is, ha már ennyire ehhez van kedve. Sanyi bátyád szerelt valami munkát a Studiumnál, hogy egyúttal keressünk egy kicsi pénzt is. Annyit tángált maga minket kicsi korunkban, Balázs bátyám – mondta –, most én viszem el magukat, lássanak világot, lássák meg Budapestet.
Anyád egyebet sem csinált, csak csapta össze a kezét, hogy ne, Balázs, nézd meg, ez is milyen szép, ne, te Amáli, az is milyen gyönyörű! Nekünk aztán mondhatta. Nénéd egész úton úgy hányt, hogy még a fogait is ki kellett vegye, nekem pedig úgy meggémberedett kezem-lábam abban a szűk kocsiban, hogy meghittem, sosem érünk oda. Nem erőltet a nézelődés. Ha egyvégtiben kapáltam volna, akkor sem állt volna úgy el a derekam, mint ott, ülő helyemben. Én nem mondom, hogy nem szépek azok a nagy házak.
Mintha a tüdőm összeszorult volna. Aztán a vízről ne is beszéljek. Annak se íze, se bűze. Nem olyan, mint a Bandi csorgó vize. Ezt megiszod, s érzed, hogy jóllaktál vízből. Az ételük is olyan, ne... tedd el, s ne vedd elé. Haragudtam is anyádra, mert nem hagyta, hogy szalonnát pakoljak itthonról, mert hát mit szólnak, hogy milyen parasztok vagyunk. Na aztán ehettük ott a tarhonyát. Kelj fel, tarhonya, feküdj le, tarhonya. Eszed, eszed, s olyan, mintha semmit se ettél volna. De ültem, s hallgattam. Anyádért. Mert neki úgy tetszett minden. Tíz nap után aztán Gábor, a főnök, kivitt engem a tanyára, a disznók s a tyúkok közé, kezembe nyomott egy kaszát, na Balázs, érezze magát otthon, mondta.
Hallod-e te, ott még a fű sem rendes. Vékony, miegymás, annyi volt az a munka, mintha sétáltam volna, s közben meg-meglengettem volna a karomat. Na ne félj, ott nem kéne rendet rázzál. De erre sem mondtam semmit, mert rendes cseléd ez a Gábor, míg élek, hálás leszek neki, hogy kiszabadított a hotelből. Anyád benn maradott, ott mostak s takarítottak Amáli nénéddel. Aztán amikor lejárt a hónap, akkor anyád elé álltam, s megmondtam, hogy nekem ennyi volt a kirándulásból, a külföldölésből, én menyek haza, ezt otthon is csinálhatom a jó levegőn, ha arannyal fizetnek sem ülök tovább. Ha neked otthon nincs mit mossál s takarítsál, Juliska, akkor maradj, az a te dolgod, de én mentem. Azt a kétajtós magnetofont, amit a leánykáknak ígértem, azt megveszem, s azzal Isten segéljen hazafelé.
Az évek telnek-múlnak. Édesapám azonban továbbra sem válik kirándulós emberré.
De nekem már pár napja ott motoszkál a fejemben egy gondolat. Júlia nővéremék éppen a román tengerpart közelében vándorolnak a méhekkel. Frissensült házasokként milyen jó volna ellátogatni hozzájuk a frissen vásárolt autónkkal! S ha már megyünk, elvihetnénk édesanyámat is és édesapámat is. Hogy megörülne édesanyám! Mert neki bizony nem elég ez a sófali határ. Fejében ott van az egész világtérkép. Úgy beszél az égtájakról, a hegyekről és az óceánokról, mintha a köténye zsebében lapulnának. Így aztán estefelé, amikor édesapám éppen jön a hátsó udvarról, elébe állok, s megkérdezem, hogy mit szólna hozza, édesapám, ha most beülnénk az autónkba? Látja, milyen szép, ki kellene próbáljuk, ezek a mai kocsik már nagyok, kényelmesek.
Hát ugye, hogy tiszta jó lenne? Édesanyámnak elakad a szava. Megcsillan a szeme. Édesapám persze mindjárt a tyúkokkal s a bárányokkal kezdi, hogy azokkal mi lesz, csaknem visszük őket is magunkkal, de én már felkészültem az ilyenféle kérdésekre. Megvannak a kész megoldásaim, s mire észhez kapunk, már zárjuk is a kaput. Magam sem hiszem, de éjfélkor már a Poianán kacskaringózunk. A háttérben a 3+1 muzsikál. Kombiné, kombiné, a csipkés kombiné... Édesapám a jobb kezével kapaszkodik a fogantyúba, a bal kezével a térdén üti a taktust. Édesanyám énekel, időnként félbehagyja, mert a sötétben is látni véli a Kárpátok vonulatait, valahol ott kell legyenek a Fogarasi-havasok is, mutogat balra. Aztán megint énekel, majd megállapítja, hogy most már haladunk a Bărăgan felé.
Magunknak sátrat húzunk fel, édesanyámat és édesapámat pedig berendezkedjük a pavilonba. Napközben bejárunk a tengerre, keresünk egy csendes vadpartot, nézek jobbra, nézek balra, de ezek itt tényleg mi vagyunk, az a piros fürdőgatyás, magas, izmos, jóképű bácsi a hófehér lábával, az bizony édesapám, és mellette az a fürdőruhás, boldogan kacarászó néni, aki a Nők Lapját olvassa a pokrócon, az bizony édesanyám. Ugrándoznak az unokák, pörögnek, mint a bolhák, ekkora örömöt nem bír befogadni a szívük, az este még négyen voltak, mára nyolcan lettünk. Ugye, te nem is tudsz úszni, tata? – mondja Blanka. Én-e? – kérdi édesapám –, hát az mindjárt kiderül. Azzal elindul a tenger felé. Nyakáig ér már a víz, csak meg ne fulladjon itt nekem, gondolom, de láss csodát, édesapám tud úszni, ki gondolta volna.
Édesapám azt mondja, hogy itt egyszer nagyon szép s nagyon jó, csak erősen hiányoznak a hegyek s az erdők. Még tiszta szerencse, hogy ez a leányka pakolt otthonról vizet, mert ami itt van, ez biza ihatatlan. Ó, hogy sajnálom ezeket a hitvány embereket, akik itt kell éljenek, ebben a dög melegben. Itt még a levegő sem jár rendesen. Egyszer ezeknek nem könnyű az élet. Lehet akármekkora tengerpartjuk, én biza el nem cserélném a Málnász oldalával.
Aztán gyorsan elrepül másfél évtized, és arra leszünk figyelmesek, hogy édesapám egyre gyakrabban álldogál a kert sarkában, a postaláda mellett. Onnan leskelődik kifelé a lécek között, várja, mikor érkezik meg valamelyik a luxussal. Amint kinyílik a kapu, araszol is már az autó felé, rutinosan nyitja az ajtaját, elfoglalja a helyét, becsatolja a biztonsági övet. Na, indíts, s menjünk! – mondja.
Mekkora áldás, hogy hárman vagyunk testvérek. Egynek bizony nehéz volna a család mellett ennyi kiruccanást beiktatni, de hárman szépen be tudjuk osztani a látogatásokat. Ezalatt édesanyám is szusszanhat egyet, mi pedig bepótoljuk a gyermekkorban elmaradt kirándulásokat. Lassan belenövünk az új neveinkbe is. Jolán nővéremmel, az Egyik Asszonnyal mindig nótaszó mellett utaznak húsz-harminc kilométeres körzetben. Olyan jól tudunk mi mulatni ezzel az Egyik Asszonnyal, mondja, ez örökké itt volt mellettem. Júlia nővéremmel, a Másik Asszonnyal leginkább Bucsin felé veszik az irányt. Hej, mekkora erdők! S mekkora hegyek! S mekkora fák vannak arra! S az a Másik Asszony milyen fürgén tölti meg az üvegeket a csorgónál. Egyszer ügyes, dolgos ez a hogy is hívják. Tudod, a Másik Asszony. Velem, a Leánykával legtöbbször hazamegyünk. Ahányszor meglát, mindig ugyanazt kéri: Menjünk haza! Legelőször meg is ijedek. Hát itthon vagyunk, édesapám, mégis hova tudjam vinni magát? De aztán addig s addig, míg kínomban felviszem hozzánk. Ahogy megállunk a kapuban, felcsillan a szeme:
és most értem meg igazán, milyen jó, hogy az utóbbi években, amikor építkeztünk, olyan sokszor hívtam magammal. Jöjjön, édesapám, kicsit segíteni kellene. Tettünk-vettünk az udvaron, aztán bement a gyermekekhez. Vigyázzatok tatára, súgtam nekik. A dolgunk végeztével, mosolyogva fogadott: nem volt baj a gyermekekkel, mondta. Aztán kijött megnézni, hogy mennyit haladtunk, ez már igen, egyszer jó ügyesek vagytok, mese nincs.
A tekergéseink időtartama egyre rövidül. Már induláskor tudjuk, hogy egyszer csak azt kéri: Menjünk haza! És ilyenkor igyekszünk minél gyorsabban hazaindulni, mert különben láthatóan idegessé, sőt, haragossá válik, azt pedig nem szeretnénk. Jobb kezével kapaszkodik a fogantyúba, baljával rá-rámutat a kinti világra. Egy kőre. Egy fára. Egy virágra. Egy kisgyermekre. Nézd meg, te, milyen szép! Egyszer ilyen szép még sosem volt – csóválja a fejét. Vele együtt nézzük mi is az erdőt, a fát, a követ, a kisgyermeket.
A végére aztán úgy belejön a kirándulgatásba, hogy a legutolsóra, amelyikre szigorúan csak egyedül indulhat el az ember, mert így rendelte az Isten, félelem nélkül, mosolyogva indul el. Az arca boldog, békés, szorongásmentes. Ez ad erőt az elengedéshez. Mert aki ilyen szépen pisolyog vissza a halálból, az csakis jó helyen lehet. Valahol, ahol olyan tiszta a víz és olyan jó a levegő, mint a Málnász oldalában.
korábban írtuk
Negyedszázad a moldvai magyar oktatásban
Márton Attila huszonötödik tanévét kezdi Bákó megyében. Magyar nyelvet oktat Lábnyikban, bölcsődés és óvodás gyermekek magyar tevékenységekre való eljuttatását szervezi Lészpeden. Egyike azon kevés erdélyi pedagógusnak, aki Moldvában alapított családot.
