– Fenje meg az enyémet is – mondom.
Azzal indulok a tornác alá régi fehér lepedőt keresni. Vastag csíkokat tépek belőle. Aratáskor mindig kell a rongy. Előbb-utóbb valaki elvágja az ujját. Ahogy tépem a vásznat, körbenézek. Néhány hét múlva már férjes asszony leszek. Elköltözöm ebből a házból. Itt hagyom ezt a tornácalját, ahol Eniékkel annyit babáztunk és komámasszonyoztunk.
Hosszú nadrág, hosszú ing, negyven fokos meleg. Rövid ruhában nem lehet menni, mert a kalász összevissza szúrja az ember kezét, lábát. Ez nem olyan munka, mint a szénázás, amikor forgatás és takarás közben mindig jut egy-egy órácska pihenő. Beülünk az árnyékba, lengedez a szél, édesapám horkolgat, én olvasgatok. Az már majdnem nyaralásnak számít.
Csöpög az izzadság édesapám orra hegyéről, rólam meg folyik a víz, miközben hordom a kévéket. Legtöbben húsz–huszonnégy kévét raknak egy kalongyába. Édesapám harmincat hordat a karó köré, de való igaz, hogy szebbek és nagyobbak az ő kalongyái, mint másé. Egyetlen vigaszom van: meg vagyok győződve róla, hogy ez az utolsó közös aratásunk. Már cséplőgép sincs a faluban. A kalongyákat Felsőre hordják át, de arról beszélnek az emberek, hogy jövőre ott is szétszedik.
Szerintem édesapám is érzi ezt. Talán ezért nosztalgiázik ma annyit.
– Emlékszel-e, amikor Haromalatt, az árpában belemarkoltál egy lódarázsfészekbe? Ó, hitvány leányka, hogy összecsíptek azok a dögök.
– Hogyne emlékeznék, édesapám.
Ma is emlékszem. Úgy feldagadt a karom, mint egy lúdtojás. Zokogtam, hogy dögöljön meg az összes lódarázs, és dőljön ki az összes kalongya. És amíg édesapám dolgozott, én a bokorban azt képzeltem, hogy meghaltam, és a halálhíremet viszik csak haza. Jól megsirattam magamat.
Édesapám megáll. Végigtekint a határon, majd felemeli a mutatóujját, és rám pillant.
– Nem is bánom, ha többet egyet sem látok – mondom neki félvállról.
Mosolyog a szalmakalapja alatt, én is mosolygok.
– Nézz ide – mutatja a bal kezét. – Ezt a nagy forradást Makfalán szereztem, még tízéves koromban, amikor édesapámmal részibe jártunk aratni. Tudod, hogy az mit jelent? Hat kalongyát vágtunk a gazdának, a hetediket magunknak, napszámba. Aztán fordult egyet a világ, és most már az összes kalongyát magunknak vágjuk. Jobb világ lett.
Hümmögök. Én nem így látom. Persze tényleg jobb, mint mikor édesapám gyermek volt, de azért ennél a mostaninál jobbat is el tudok képzelni.
– Esmént úgy áll a világ, hogy fordulni készül – folytatja édesapám. – Lehet, hogy még jobb lesz, és többet sosem kell arass. De azok a forradások a kezeden akkor sem múlnak el, mert ilyen mocsok a sollóvágás. Mindig eszedbe fogják juttatni, hogy honnan indultál.
Csakhogy most még nem nagyon érdekel ez a beszéd. Csak az jár a fejemben, hogy minél hamarabb magam mögött szeretném hagyni ezt a világot, ahol kévék és kalongyák vannak, és ahol az ember keze mindig sebes.
Édesapám még velem tart egy darabon az új életem búzaföldjein. Van még néhány közös vetésünk és közös aratásunk. És egyszer aztán igazán megfordul a világ, de olyan észrevétlenül, hogy már csak arra leszünk figyelmesek: én vezetem őt kézen fogva, ő pedig olyan természetességgel bízza rám magát, ahogyan gyermekkoromban én bíztam rá magamat. Aztán egyre gyakrabban haza kívánkozik. Ingázunk hát otthonról haza, és amikor megérkezünk, mindkét házat olyan örömmel járja végig, mint egy kisgyerek.
– Én itt mindent ismerek – ujjong. – Itthon vagyok.
Egy téli estén, amikor utoljára viszem hozzánk, éppen a férjem nyit ajtót.
– Ez egy olyan jó ember! – fordul hozzám, és megtelik a szeme örömkönnyel, mert mostanában attól is elérzékenyül, ha meglátja azokat, akiket szeret.
Ő már tudja, hogy ezek lesznek az utolsó hozzám intézett szavai. Azóta, amikor a kezemre nézek, mindig szemembe akadnak a sollóvágta hegek. Eszembe jutnak a búzaföldek, a lódarazsak, a kévék, a kalongyák. A jó világ. És leginkább ő.
korábban írtuk
Ahol már csak a tárgyak mesélnek – Izrael-sarok Marosvásárhelyen
Olyan világot mutat be a marosvásárhelyi zsidó múzeum, ahol a City cukrászdából kóser süteményeket vittek haza, ahol péntek esténként gyertyát gyújtottak a sabbat tiszteletére. Egy világot, amelyről alig tud valaki, hiszen alig maradtak zsidók a városban.
