Átlagos volt tehát a nap, kikelése napja, és átlagos, sőt, talán inkább jellegtelen volt az év is. Nem gyötörték késői fagyok a sarjadó hajtásokat, a tavasz nem egy kamasz lázadó dühével tört a világra, hogy árvizekkel pusztítson, és aszály sem szikkasztotta a földeket. Persze kár lenne tagadni, hogy megpróbáltatásokból neki is kijutott, felnőve idegenbe szakadt, később pedig nem gondok őrölték, hanem malomkövek, ami semmiképp sem volt kellemes, mindent összevetve azonban magát és életét Búza mégis átlagosnak találhatta. Nem csoda hát, hogy a párválasztás, családalapítás idejének közeledtével fölöttébb megilletődött, mikor megtudta, hogy Vadkovász érdeklődik iránta. Korábban
Bár első beszélgetéskor Vadkovászt inkább jellegtelenül visszafogottnak találta, ezt titokzatosságnak gondolta, s mivel nem akart jöttment senkiházinak tűnni, nehogy alacsony származása, középszerűsége rontsa az esélyeit, ráadásul senki nem is ismerte a környéken, Búza arra jutott, nem ártana jobb színben feltüntetnie magát. Attól a naptól fogva Ősbúzaként mutatkozott be mindenkinek.
Az udvarlás gyors és lényegre törő volt, házasságuk pedig, amit a könnyebbség kedvéért nevezzünk kenyérnek, kiábrándító. Vadkovász elképedve tapasztalta, hogy Ősbúza, aki első látásra jóképű volt ugyan, de őt nyilván nemcsak ez érdekelte, hanem
Vadkovász a fantáziátlan éjszakák után viszolygással figyelte őt, ahogy mohón falja a reggelit, és rájött, hogy nem is olyan finom metszésű az orra, az állkapcsa pedig kifejezetten széles. A szokásai meg egyenesen visszataszítóak. Búza is egyre nehezebben palástolta csalódottságát. Munka után szívesebben tért be egy sörre a haverokkal, csak hogy ne kelljen látnia Vadkovász fakó arcát és megvető tekintetét, mikor ő ledobja és otthagyja a munkaruháját a bejáratnál, és hanyagul a hűtőhöz slattyog valami falnivalóért. Ha legalább szól, ha legalább heves és indulatos, amilyennek képzelte, az talán elviselhetővé tesz mindent, de ez az elfojtott elégedetlenség, ez a seszínű lemondás az életkedvét is elvette. Előbb elvette az életkedvét, aztán dühíteni kezdte. Mert az mégiscsak felháborító, gondolta, hogy
Nyáron történt, estefelé. Az égboltot villámok szaggatták, és mivel Vadkovász félt a vihartól, a tévé előtt tepsedő Búzát kérte, hozza be a szárítót a teraszról, ne ázzon el a friss mosás. Ő bólogatott is, fél órával később azonban, mikor már orkán tépte a lombokat és vad patadobogásnak tűnt a zuhogó eső zaja, a szárító még mindig a teraszon volt. Nem tudni, hogy a régóta benne fortyogó düh vagy a vihar miatti rémület volt az oka, de Vadkovász végre kifakadt. Neki elege van! Elege van a léhaságból, a bunkóságból, az unalomból egy ilyen középszerű fráter mellett, Ősbúza nemhogy vad, átlagos Kovászt sem érdemelne, tudja csak meg, igen, és itt kissé zavarba jött, de már nem volt visszaút, folytatnia kellett, igen, tudja csak meg, hogy ő Kovász, ennyi, ez a becsületes neve, de még őt sem érdemli meg.
Másnap Kovász és Búza mosolyogva figyelték egymást reggelikészítés közben, egyre több kedves vonást találtak a másikban, és bár a felszabadulást nem adták volna semmiért, abban azért kuncogva megegyeztek, ha netalántán előkelő körökbe keverednek, továbbra is Vadkovászként és Ősbúzaként mutatkoznak be.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. májusi számában jelent meg.
korábban írtuk
Gergely Ildikó: Azért vagyok itt, hogy szeretetet adjak
Gergely Ildikó több mint húsz éve dolgozik bölcsődében, azóta gyerekek százai rajonganak érte: délutánonként alig akarnak elszakadni tőle, és ha lehetne, sok apróság haza is vinné őt örökre. Az a fajta nő, akiből árad a szakmája szeretete.
