Egykor hatezres zsidó közösség élt Marosvásárhelyen. Saját zsinagógájuk volt, kettő is, egy ortodox és egy status quo ante zsinagóga, volt iskolájuk, üzleteik, orvosok, ügyvédek, kereskedők, színészek és tanárok tartoztak közéjük. Ma egy kis múzeum próbál megőrizni valamit abból az életből, amelyből szinte nyomtalanul tűntek el. Az Izrael-sarok a város szívében, a régi Iskola utcában (mai Aurel Filimon utca) kapott helyet, a zsinagóga mellett, ugyanabban az épületben, ahol a zsidó hitközség is található.
Látogatásunk a múzeumban rögtön egy apró tárggyal kezdődik: a mezuzával. Ez a zsidó otthonok ajtajának jobb oldalára erősített kis tárgy, amely egy kis pergament rejt, rajta egy imával.
Minden zsidó otthonban van ilyen, és aki be- vagy kilép az ajtón, megérinti azt, majd az ujjait az ajkához emeli. Oltalom és emlékeztető egyszerre – magyarázza Diamantstein György, aki végigvezet a múzeum termein.
Sabbatok és hétköznapok
Színes világ – áll egy óriási fénykép felirataként az első szobában. A fotón Mesztic Henriket látjuk a családjával, Metz Albertet, aki a zeneiskola alapítója volt, magyarok, románok, romák, zsidók kis közössége néz vissza a képről. Mindez azt mutatja, mennyire színes, többnemzetiségű közösség élt itt a városban. Innen indul a történelmi visszatekintő, ahol
elsősorban nem a holokausztról akarnak beszélni, hanem arról, ami előtte volt, a hétköznapokról, az otthonokról, a zsidók életéről.
Az egyik képen látható az 1747-ben épült náznánfalvi imaház, amelyet azért építettek éppen oda, mert a zsidóknak akkortájt nem volt szabad városon letelepedni.
A következő szobában egy zsidó polgári lakást rendeztek be, ez az egyik legszemélyesebb része a múzeumnak. Zongora áll a sarokban, a kályhán Dávid-csillag, mellette szenesláda. Az íróasztalon levélvágó kés, régi újságok, ágymelegítő. Láthatunk egy rabbi ruhát, és ott van a szombatváró asztalka is. Mint megtudjuk, péntek este a férj hazatért a zsinagógából, a feleség meggyújtotta a gyertyákat, bort töltöttek, megáldották a kalácsot, és elkezdődött a sabbat, vagyis a szombat.
Ez a nap fontos a zsidóknak, ilyenkor nem szabad dolgozni, csak olvasni, beszélgetni, imádkozni és együtt lenni.
Az egyik falon egy óriási képen éppen Diamantstein György családja látható: édesanyja gyermekként, aki Auschwitz túlélője volt, és tavaly, 102 éves korában hunyt el, dédapja, aki már nem tért vissza a haláltáborból, valamint unokatestvérek, akik közül ma már alig él valaki. A terem másik részében egy több száz éves Tórát, Eszter könyvét, egy Talmudot, egy sófárt vagyis koskürtöt és Tóra-mutatót is őriznek.
Kihunyt fények
A harmadik szoba a zsidók deportálásáról szól. 1944 májusában a város és a környező települések zsidóit gettóba zárták, ide kerültek az udvarhelyi zsidók is, majd három transzporttal Auschwitzba deportálták őket. Akkor kihunytak a fények Vásárhelyen – mondja Diamantstein György, és szemlélteti azon a maketten, amelyen megnézhetjük, melyik irányból érkeztek a zsidók a városba 1850 után Náznánfalváról Marosvásárhelyre, melyik utcákban éltek, és azt is láthatjuk, hol volt az iskola és hol voltak a zsinagógák.
Harag György, Kovács György, Antal Pál…
A történet azonban nem áll meg itt, megismerhetjük azok történetét is, akik hazatértek, újrakezdték az életet, majd később Izraelbe vándoroltak ki. Azokról a marosvásárhelyi fiatalokról, akik később Izrael függetlenségi háborúiban haltak meg, és
láthatunk fotókat azokról is, akik a város kulturális életének meghatározó alakjai voltak:
Harag György színházalapítóról, Antal Pálról, aki a bábszínház alapítója volt, Kovács György színészről, Harag Béla mérnökről vagy a rabbikról – az utolsó Schoffer Manó volt.
Ma a helyi zsidó közösség nagyjából kétszáz főt számlál, de köztük nem mindenki zsidó (hiszen a zsidó törvény szerint csak az a zsidó, akinek az anyja zsidó). A legtöbben 70 év felettiek, és még az is megeshet, hogy húsz év múlva már nem lesz itt senki, aki zsidónak vallaná magát… „Maradjon meg valami az életünkből, ezért hoztuk létre ezt a múzeumot. Mert a múltat nem szabad kitörölni. A múlt itt van bennünk, és itt kell maradjon” – összegez Diamantstein György.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. júniusi számában jelent meg.
Friss lapszámunkat megvásárolhatod itt.
korábban írtuk
Magával ragadó családtörténet – Milbacher Róbert: Keserű víz
„Úgy mondják, ahol a nyelv alkalmatlan a trauma feldolgozására, ott már csak a szimpatikus idegrendszer képes reagálni a történésekre, majd lassan átveszi az érzelmek és a test fölötti irányítást egyaránt” – olvassuk a könyv első oldalain.
