– Hogyan indul a reggeled?
– Napindító elmélkedést hallgatok, aztán röviden készülök a napi teendőkre, elkérem a szükséges erőt, türelmet az Égtől, akkor költöm a fiamat, aztán hopp, kinézek egy inget, hozzá kendőt-sálat, hogy legyen valami kanyar az öltözékemben, felteszem a kék szempillaspirált, az már hozzámnőtt… aztán iszom egy langyos citromos vizet, és indulunk. Ez az ideális forgatókönyv hétköznapokra. Néha összejön. Hétvégén: haboskávés, olvasós, kertbenülős, felhőbámulós.
– Milyen a jelenlegi lelki állapotod?
– Mint a kamaszt nevelő édesanyák zömének, azt hiszem. Önreflexiós, túlaggódós, „Jaj, ezt hogy lehet kibírni?!”, „Ki kell bírni!”, „Hová lett a cuki gyermekem?”, bizalomépítő.
Egyik magyar híresség azt szokta kérdezni: Milyen az időjárás odabenn? Hát gomolyfelhős, emiatt. De minden nap annyi csodás dolog is történik. Ezeket gyűjtögetem estig egy képzeletbeli puttonyba. Mindig megtelik.
– Milyennek képzeled a tökéletes boldogságot?
– Nem képzelem, tudom. Sokszor megéltem. Számtalanszor voltam boldog. Tulajdonképpen most is. A nehézségek nem zárják ki a boldogságot. A boldogságnak a hálához és a reményhez van leginkább köze, legalábbis számomra. Van Simon Mártonnak egy verse: Arról, hogy mi a jó. Ez a címe. Mélyen belém ivódott, mert tulajdonképpen egy lista, amelyet mindig kiegészítek a saját dolgaimmal.
De vannak a kegyelmi pillanatok (kairosz), és azokban felismerem a teljességet. Mert a boldogság a teljesség megélése, az a tudat, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Az élet bárhogy is van, ajándék, és a dolgom, hogy lehetőleg megosszam a felismert jót, a reményt azokkal, akiket az utamba sodor az Isten. Ha ritkán meglátom a tengert, az abszolút öröm. Leírhatatlan. A derűn dolgozom. Az lehet állandó.
– Melyik az a tulajdonság, amit a legjobban elítélsz magadban?
– Hosszú a lista. Ostorozom magam letűnt dolgokért, vagy az én felelősségemen kívül eső történésekért. Vajon hol tévedtem, hol lehetett volna jobban cselekedni? Ez valószínűleg a maximalizmusból fakad. Neveltetési kérdés. Szegény gyermekeimmel hajlamos vagyok túl kritikus lenni. Túlvállalom magam gyakran. Aztán szakadok meg a feladatok terhe alatt. A többit tudják azok, akik szeretnek. Akik nem, azok még inkább.
– Melyik az a tulajdonság, amit elítélsz másokban?
– Egyre inkább azt érzem, hogy megérteni akarok, megsejteni, mi zajlik a háttérben, hogy milyen vékony a határ a helyes és a helytelen között, hogy van kontextus, és abból hiába emelünk ki egy adott emberi viselkedést, a gyökerek mélyre nyúlnak.
a káromkodás pedig felháborít végtelenül.
– Mi a legbecsesebb kincsed?
– Három rügyező fácska: a három gyermekem. Egyértelműen.
– Mit értékelsz a leginkább a barátaidban?
– Hogy tükröt tartanak, hogy kitartanak mellettem, és eszembe juttatják néha, hogy mit szeretnek bennem, s az akkora jó. Ha tétovázom, irányba helyeznek, ha alámerülnék, rámutatnak az erőforrásaimra, és felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket olykor nem merek feltenni, noha ott lappangnak bennem.
– Kik a kedvenc szépirodalmi hőseid, hát a kedvenc íróid?
– A harcos asszonyok, akik félelmeiket és kudarcaikat hátrahagyva, legyőzve, képesek megújulni újra és újra valamilyen módon, akik felismerik, hogy nőnek lenni nemcsak feladat, hanem méltóság is. És nyilván azok a férfihősök (is), aki felismerik ezt a méltóságot.
Sokat gondolkodom ezeken a mesei asszonyokon. Modellszerűek. Szabó Magda hősnői. Hirtelen ők jutnak eszembe. Az írók közül Ulickaja, Boldizsár Ildikó, Darvasi László, Tisza Kata. Sokan. És Pilinszky.
– Mit bánsz a legjobban?
– A bölcs asszonyok azt mondják ilyenkor, hogy semmit, hiszen minden hozzájárult ahhoz, akivé váltam. A döntéseink formálnak, minden döntés rejt útvesztőket, nem csak fényes tisztásokat. Ha erre megyek, ezek a lehetőségek, ha arra, azok. És mindeniken van buktató.
De vannak dolgok amiket bánok: legfőképp azt, hogy végül nem lettem lelkipásztor. Így is jó, a katedra is szószék egy kicsit, mégis….
– Melyek a kedvenc neveid?
– A magyaros nevek, azt is szeretem, ha alliterál a családnév a keresztnévvel. De azokat különösen, amelyekben H és L van, a leheletszerű h mássalhangzók a kedvenceim. Ilona, Harmat, Hajnal, de a régi magyar nevek zöme: Apor, Avar, Magor, Iringó, Ilma, Bíbor, Borbála. Ezeknek valahogy belső tartásuk van.
– Mi a mottód?
– Változó, mint ahogy mi magunk is állandóan változunk, reményeink szerint fejlődünk, csiszolódunk, növekedik bennünk a tiszta emberség, az alázat, az együttérzés. Az élet különböző helyzeteiben ránk találnak emberek, könyvek, mondatok. Én ebben hiszek, hiszen annyiszor megtörtént már. És ez katartikus tud lenni.
Nem túl esztétikus, elismerem. A tanári füzetem, a könyveim, azzal, ami akkor épp elbűvöl, mert igaz. És ezeket persze szívesen továbbadom, ha illenek egy-egy helyzethez. Egyik nagy régi kedvenc: „Jobb a nullán lenni, mint a mínuszban”, vagy: „Nem kell félni, át kell lépni a biztonságból a bizalomba”. És a jól ismert Weöres Sándor-mondat már vagy harminc éve kísér: „Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad.” Azt hiszem, hihetetlenül gazdag vagyok.
korábban írtuk
Tóth Gödri Iringó: Nőként egyedül utazni nem egy különleges hőstett
Nem kell mindjárt hónapokra Dél-Amerikába menni vagy egyedül végigstoppolni Ázsiát: lehet egy háromnapos városnézés Rómában, egy koncert Budapesten vagy egy konferencia után megtoldott hétvége. Az önállóságot nem kilométerben mérik...
