Kinga vagyok, nyújtottam a kezem az ápolónő felé, ő megfogta és válaszolt: Enikő vagyok. Az isten szerelmére, kérem magukat, engedjék ennek a nőnek, akit magammal hoztam, hogy maguknál maradjon éjszakára, nem ismerem, de vaksötétben tapogott csigalassan az út szélén. Mindjárt éjfél van, én hajnali ötkor keltem, hogy a mai nap jól sikerüljön, és már jól is sikerült volna, de megláttam ezt őt az úton, nem, nem a városban, hanem kint a vadonban, egy olyan helyen, ahol a juhászkutya is óvatosan lépked, hogy medvébe ne ütközzön. Kérdeztem, hova megy éjnek idején, ő azt mondta csak sétál. Pizsamafelsőben?
A villogót már akkor bekapcsoltam, amikor megfordultam az úton, jólesett látnom, hogy egy másik kocsi is megállt a sok közül, aki továbbhajtott. Gyermekekkel vagyok, mondja a sofőr, nincs üres helyem. Mi megoldjuk, mondom én, menjen csak nyugodtan tovább.
Negyvenkét és fél éves vagyok, hajtogatja tovább a nő, nem ülök be az autóba, mert nincs pénzem. Nem kell nekem pénz, azért álltam meg, mert medvés a hely, és hideg van, és maga nincs felöltözve, és úgy látom, hogy eltévedt.
Negyvenkét és fél éves vagyok, soha nem kerültem a rendőrségre, nem is akarok oda menni. Jó, mondom, nem hívom a 112-t, de be szeretném vinni a kórházba, értem, hogy nem akar hazamenni, nem jó magának otthon.
Meg tudja mondani a címet, ahol lakik? Igen, meg tudná mondani, de nem akarja. Igaz, nem akar hazamenni, nem jó neki otthon. De van egy nagynéni, menjünk oda. Jó, mondom, mutassa az utat. Éjfél lesz hamarosan, a városka utcai lámpái gyéren pislognak, jó irányba megyünk mondja ő, biztos, mondom én, mert én nem ismerem a helyet, teljesen magára hagyatkozom, mondja, hol, merre forduljak. Erre, jó, fordulok. Mégse, menjünk tovább. Jó, megyünk. Megvan a nagynéni tömbháza. Menjek nyugodtan haza, mert ő jól van. Mondikál a járdán, miközben nehezen teszi egyik lábát a másik után, én megint felkapcsolom a villogót, jaj a nagynéni még sincs otthon, de hogy is lehetne szegény, mert több házszámot is felsorol az, aki keresi. Jöjjön, üljön vissza, menjünk inkább a kórházba. Biztos van sürgősségi ellátás.
Lépésről lépésre haladva, valamint a műholdas helymeghatározó és navigáció segítségével rábukkanunk a kisváros kórházacskájára. Menet közben további információmorzsákat hullajt elémbe a nő. Marosvásárhelyen is tanult, Kolozsváron is tanult, sok szakmája van, sok ismerőse van, igen a kórházban is, mert minden nap ötezer tűt szúrnak a szívébe, és aztán kiveszik, aztán a másik nap megint vissza szúrják az ötezer tűt. Jaj, Istenem! Akkor a kórházba se menjünk? – kérdem. Menjünk, menjünk, mert ott van az édesapja, legalább meglátogatja.
Kinga vagyok, nyújtottam a kezem az ápolónő felé, ő megfogta és válaszolt: Enikő vagyok. Ötvenhárom és fél éves vagyok, idegen autóba én is csak akkor ülök be, amikor nagyon szorult helyzetben vagyok, ötezer tűt nem, de ötöt bizonyára minden egyes nap szúr a szívembe az élet, a próbára tevő Isten, vagy csak egyszerűen én kínzom magamat. Köszönöm Istennek, hogy mindezidáig az én tűim kiszedésére is rendelt ápolókat.
korábban írtuk
Molnár Attila: Jól vagyok, de egy részem meghalt
„Először csak furcsa zsibbadás a lábakban. Aztán gyengeség. Végül mozdulatlanság. Az elme éber marad, de a test nem engedelmeskedik többé” – ekként vall betegségéről Molnár Attila a GBS – A lehetőségek útja című önéletrajzi vallomásában.
