• Fotó: Benedek Helga
– Hogyan lettél hegyimentő, mi vezetett ezen az úton?
– Kamaszként kerültem olyan emberek közé, akik ebbe az irányba mutatták az utat: eleinte a barlangászással, majd a hegymászással ismertettek meg. Egy, az Alpokban tett kirándulás ébresztett rá arra, hogy a hegyek veszélyesek, és nem árt, ha van technikai tudásom: ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy tanulni szeretném ezeket a dolgokat.
Először a barlangászképzést és barlangimentő-iskolát végeztem, majd a megyei közszolgálatnál a barlangász szakosztály vezetője lettem, csak ezután végeztem el a hegyimentő-iskolákat.
A gyergyószentmiklósi önkormányzatnál 2017-ben, a turisztikai irodában kezdtem el dolgozni, innen kerültem át a városi hegyimentő-szolgálathoz, amely egyike a Romániában nagyon kevés számú akkreditált helyi hegyimentő-közszolgálatnak. Egy évvel ezelőtt nevezett ki a Hargita Megyei Hegyi- és Barlangimentő Közszolgálat élére annak korábbi vezetője, Fekete Örs. Mindezek mellett aktív önkéntese vagyok öt egyesületnek: az általam vezetett Gyilkostó Adventure Egyesület kezeli a Súgó-barlangot, pályázati forrásokból létrehoztuk a függőhidakat a Békás-szorosban és a panorámakabinokat a Gyilkos-kilátónál és a Mária-kőnél. Aktívan fejlesztjük a térség kalandturizmusát, szerencsésnek érzem magam, mert jó emberekkel hozott össze a sors ezen megvalósítások során is.
– Mennyiben változott a munkád intenzitása, módja, amióta a megyei közszolgálat vezetője lettél?
– Sok minden változott, a legnagyobb kihívást az adminisztráció átlátása jelenti. Négy szakosztálya van a megyei közszolgálatnak: a hegyi- és barlangimentés, a búvár szakosztály és a kutyás egység. Ez összesen kilenc csapatot jelent, amelyek a megye különböző részein teljesítenek szolgálatot, hogy minél kisebb legyen a reakcióidő egy-egy balesetnél. Nemcsak hegyi balesetekhez, hanem erdőkitermelésben történő esetekhez is minket hívnak, és amikor nagyon nehezen megközelíthető helyszínre kell menni, ahová a rendőrség sem tud kijönni, a helyszíni fotózásokat is mi végezzük.
– Hogy néz ki egy napod?
– Heti két-három nap irodai munkával telik, amelyhez hozzátartozik a Gyergyószentmiklós–Csíkszereda útvonalon történő ingázás is. Korán kelek, igyekszem minden reggelt a városban való szaladással indítani, majd nekikezdek a tennivalóknak. Amikor terepezős napom van, akkor igyekszem eljutni valamelyik csapathoz, de még mindig vannak olyan területek a megyében – például a Gyimesek vagy Parajd térsége –, ahol kevésbé mozgok otthonosan.
– Mi a feltétele annak, hogy vészhelyzetben jól tudj reagálni? Van-e pszichológiai segítség számotokra az ilyen helyzetekben?
– A legnehezebb az, amikor gyermekkel történik baleset vagy haláleset. Nagyon embert próbáló volt például az a történés, amikor a jeges víz alatt kellett volna keresni az elveszett gyermeket, és el kellett magyaráznunk a szülőknek, hogy a protokoll szerint a búvárok nem mehetnek a jégréteg alá, csak a technológia segítségével térképezhetjük fel a tó fenekét…
Amúgy legjobb megoldás vészhelyzetekben, ha jól felkészült a hegyimentő: megvan a megfelelő fizikai kondíciója, az elsősegélynyújtásban otthon van, és a technikai tudása is kifogástalan.
Nem jó úgy bemenni szolgálatba, hogy „csak épp baleset ne legyen”– az a jó, ha fel vagy készülve és tudsz lépni, bármilyen helyzetben. A folyamatos képzések, gyakorlatozások megadják ezt a felkészültségi szintet, és bár külsősök részéről többször feltevődött a kérdés, van-e pszichológiai segítségünk, úgy érezzük, nem szükséges. Az idősebb kollégák tapasztalatai, javaslatai viszont mindig jól jönnek. Egy-egy eltűnéses eset alkalmával – különösen, ha gyermekről van szó – nagyon fontosnak tartanám, hogy legyen egy gyermekpszichológus a helyszínen, aki segíti a munkánkat.
– Hegyi- és barlangimentő is vagy: ég és föld a különbség a két mentési technika tekintetében?
– Mindkettőt szeretem, mindkettőnek megvan a maga szépsége és velejáró nehézsége. Ami nagyon eltér, az a felszín: a hegyi keresésnél az időjárás nagyban befolyásolja a keresést, a mentés kimenetelét, itt versenyt kell futnunk az idővel, hogy ne lépjen fel hipotermiás állapot a sérültnél. A barlangban télen-nyáron ugyanannyi a hőmérséklet –7-9 Celsius-fok – ide melegítőpontok kialakításával készülnek a kollégák.
A barlangok védett területen vannak, tehát engedélyt kell kérni a gondnoktól a belépéshez, így tudnak az oda belépő csapatokról,
ez egy előny a hegyen történő balesetekkel szemben, ahol azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokan felkészületlenül indulnak útnak. Amúgy a két mentési technika minimálisan tér el egymástól, tehát nem kell fejben átállni, a felszerelés is nagyon hasonló.
– Milyen az utánpótlás a hegyi- és barlangimentés területén? Érdekli a fiatalokat ez a szép és veszélyes hivatás?
– Több gyermektábort szervezünk a barlangász egyesülettel, és azt tapasztalom, hogy a fiatalokat teljesen másképp kell megközelíteni, mint korábban. Meg kell ismerni az igényeiket, meg kell próbálni elfogadni őket a generációs különbségek ellenére. Fel kell fedezni, mi érdekli őket, és azzal „megfogni”. Nagyon sok esetben elmennek egy idő után, mert elszólítja őket a tanulás (pl. egyetem), a párkapcsolat, vagy mert nem értenek szót az idősebbekkel, akiknek a tapasztalatára viszont szükség van.
– Zsúfolt napjaid vannak, több tevékenység tölti ki az idődet: hogyan találsz alkalmat a családoddal való együttlétre?
– Az a szerencsém, hogy ők is szeretik a hegyeket, a túrázást, így ha együtt töltjük a vasárnapot, senkinek nem gond, ha a hegyek felé vesszük az irányt. A fiam most töltötte a tizennegyedik évét: még eljön velünk, de nem mindig lelkesen.
Közös tevékenységünk a hegyi biciklizés, ezt mindketten nagyon szeretjük. Emellett próbálom bevonni az otthoni munkákba, hogy hozzászokjon ezek elvégzéséhez.
Igyekszem úgy alakítani a dolgaimat, hogy télen és nyáron egy-egy hetet csak a családnak szentelhessek: ilyenkor közösen döntünk arról, mit csinálunk. Nagyon szeretjük Ausztriát, ide télen és nyáron is szeretünk visszajárni, a tengerpartot négy-öt évente látogatjuk.
– Említetted a fiaddal közös ház körüli tevékenységeket. Ha kell, a konyhában is szívesen megfordulsz?
– Feladat van, amit el kell végezni, és nem kimondottan női vagy férfi tennivalók. Nyilván, hogy a fizikai adottságokból kiindulva inkább én hasogatok fát, de
a feleségemnek sem jelent problémát, ha be kell gyújtania a kazánba, és én is segítek a házat kitakarítani, ha szükséges.
Vannak időszakok, amikor ő dolgozik többet, ilyenkor szívesen főzök, és bár nem szeretem, de a festést is elvégzem.
– Mi ad erőt a mindennapokhoz?
– A családom, a kihívások, az, hogy jó emberekkel hoz össze a sors, amikor azt látom, hogy érdemes tenni, dolgozni, továbbadni a tudást... Amikor néhány ügyes fiatallal találkozom, és azt látom, hogy az átadott tudás nem pereg le róluk, kíváncsiak, tanulni akarnak – ezek mind erőt adó örömforrások.
korábban írtuk
Fodor Györgyi: Volt egyszer a mező
Így június végén szerintem mindenki gyakori gondolata a fagyi, a dinnye és a nyaralás. Én is azt érzem, ezzel az írással most nem mennék mélyre. Azaz de, csak inkább egy tó vagy tenger mélyére, de ezúttal egy mezőről – is – mesélek.
