• Fotó: Dr. Szőke-Milinte Enikő archívuma
– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– Pályám kezdete óta a pedagógia és a neveléstudomány területén dolgozom, de a fókusz az évek során folyamatosan újraértelmeződött. A kolozsvári egyetemen tanársegédként indultam a pedagógia tanszéken, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen előbb a kommunikációs intézetben foglalkoztam készségfejlesztéssel, beszédtechnikával, prezentációs technikával, nyilvános beszéddel, konfliktuskezeléssel, később pedig a pedagógia tanszéken folytattam a munkámat. 2017-től a Vitéz János Tanárképző Központ vezetőjeként kettős kihívást vállaltam: egyrészt olyan közösséget szerettem volna létrehozni, amely méltó helyet foglal el a neveléstudomány kutatói és a tanárképző műhelyek sorában, másrészt
azt tartottam fontosnak, hogy a hallgatók számára élhető, elfogadható közeget teremtsünk, és rámutassunk arra, hogy a világ legszebb hivatását választották.
2024-től az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a pedagógia tanszéket vezetem, emellett a Neveléstudományi Doktori Iskola programigazgatójaként kétszáznál is több doktorandusz szakmai fejlődését segítem. Ez teljesen másfajta felelősség, ugyanakkor nagyon sok örömet és szakmai elégtételt jelent számomra.
– Hogyan lett egyetemi oktató, tudományos kutató? Milyen út vezetett idáig?
– Úgy érzem, nagyon korán meghatározó tanárokat kaptam, akik felnyitották a szememet, és kitágították előttem a világot. A kézdivásárhelyi évekből különösen nagy hálával gondolok vissza azokra a pedagógusokra, akik szellemi, erkölcsi és emberi értelemben is útravalót adtak. A magyartanárnőmet mindenképp meg kell említenem, Ambrus Ágnest, de az osztályfőnökömet, Soós Annát is, aki később a BBTE rektorhelyettese is lett. Vagy a fizika tanáromat is, aki miatt majdnem mérnök is lettem, mindenesetre kipróbáltam legalább egy felvételi erejéig magam ebben is. Nem szeretnék senkit kihagyni, mert tényleg nem tudnék jobbat kívánni most sem magam számára, mint azok a tanárok akik engem, az életemnek abban a legszenzitívebb, a leginkább a fejlődésre nyitott periódusában fölkaroltak, szellemi, erkölcsi, emberi értelemben. Ott én olyan alapot kaptam, amivel mind a mai napig élek. Érettségi után a posztliceális tanító- és óvóképzőben folytattam a tanulmányaimat, majd a középiskolai fizikatanárom közbenjárásával megtudtam, hogy Kolozsváron pedagógia–magyar szak indul.
A lelkem mélyén mindig is fogva tartott az irodalom, ezért és szüleim biztatására megpróbáltam a felvételit. A megtett út igazolta, jó döntés volt.
Így amikor első éves voltam az egyetemen, akkor harmadéves voltam a tanító- és óvóképzésen, úgyhogy az utazást már akkor elkezdtem. Hétközben Kolozsváron tanultam, majd hét végére hazautaztam szintén tanulni. Az első vizsgaidőszakom az egyetemen párhuzamosan a tanító- és óvóképzős záróvizsgákkal nem volt egyszerű. Kolozsváron olyan tanárokkal hozott össze a sors, akik inspiráltak, folyamatosan motiváltak és lehetőségeket mutattak, azóta is a neveléstörténet, a hermeneutika vagy a néprajz meghatározó az életemben. A pedagógiai akkor még félig magyar, félig román képzés volt, mert volt olyan tárgy, amiből nem tudtak magyar szakembert biztosítani. Cserében az akkori diákszövetség lehetővé tette, hogy másod- és harmadéven kijöttünk Magyarországra nyári egyetemre, és olyan napokat töltöttünk az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Karán, ami a mai napig meghatározó szakmai élmény maradt.
– Mi volt az elsődleges motivációja ahhoz, hogy tudományos pályára lépjen?
– Amikor elkezdtem a tanítóképzőt, kialakult bennem egy nagyon erős belső orientáció: folyamatosan úgy tekintettem a helyzetekre, az emberekre és a gyermekekre, hogy hogyan lehetne segíteni, jobbá tenni vagy fejleszteni őket. Ez akkor még ösztönös volt, de később tudatos szakmai iránnyá vált. Mindig az foglalkoztatott, miből mit lehet tanulni, hogyan lehet egy helyzetből fejlődési lehetőséget teremteni. Ez a szemlélet azóta is meghatározza a munkámat. Az egyetemi óráimon a tanáraim nemcsak tudást adtak át, hanem folyamatosan dilemmákat tártak fel: rájöttem, hogy a fejlesztés, a nevelés kérdései nincsenek végérvényesen megválaszolva. A magyarországi nyári egyetemeken pedig olyan szakirodalommal és olyan pedagógiai gondolkodással találkozhattam, amely új perspektívát nyitott előttem.
Akkor éreztem meg igazán, hogy a pedagógiának olyan gazdag a világa, amelyet nem tudok nem megismerni.
Ezért jelentkeztem – egy sajátos nevelési igényű gyermekek integráló nevelése mesterszak elvégzése után – az Eötvös Loránd Tudományegyetem neveléstudományi doktori képzésre. Ekkor egyidőben tanítottam Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, és közben Budapesten végeztem doktori tanulmányaimat. Ez három rendkívül intenzív év volt, de megerősített abban, hogy a kutatás és az oktatás az a hivatás, amelyben igazán kiteljesedhetek. Azóta is ugyanazzal a kíváncsisággal tekintek a világra: mindig azt keresem, hogyan lehet valakit hozzásegíteni ahhoz, hogy felismerjen, megértsen vagy új módon értelmezzen valamit.
• Fotó: Dr. Szőke-Milinte Enikő archívuma
– Volt valami, ami az elején ijesztő vagy aggasztó volt az akadémiai pályát tekintve?
– Az a tudat soha nem bizonytalanított el, hogy bőven lesz feladat, vagy kihívás, mert azt gondolom, hogy ez így van rendjén az akadémiai pályán. Azokat a harcokat, amelyek az ember elé kerülnek, meg kell harcolni, ebben rejlik a fejlődés. A probléma azért van, hogy azt megoldjuk, és közben többek legyünk. Inkább az okozott számomra riadalmat, hogy mennyire ellentmondásos a pedagógus és a pedagógia társadalmi megítélése. Gyakran megkérdőjeleződik a pedagógusok és a pedagógia létjogosultsága. A nevelés egyidős az emberiséggel, és számos nagy gondolkodó, iskolaalapító és pedagógus igazolta, hogy az emberré válás egyik alapvető feltétele a pedagógiai kapcsolat. Ezért számomra ma is szomorú, amikor ezt időről időre megkérdőjelezik vagy hitelteleníteni próbálják. Milyen iskolára van szükség? – ez az a kérdés, amely a mai napig foglalkoztat, és ami miatt újra meg újra szükségét érzem annak, hogy rámutassak: az emberré válás feltétele a pedagógiai kapcsolat.
– Mi az, ami az Ön számára örömet okoz, okozott ezen a pályán?
– Szerencsére nagyon sok minden. Bár néha vágyom egy szabad évre, amikor csak olvashatok és írhatok, ugyanakkor ha belegondolok, hogy egy évig be kellene zárkózni, akkor rögtön hiányozna a kapcsolódás és a beszélgetés, mert minden fejlődés alapja az interakció. Minél változatosabb az a közeg, akikkel kapcsolatba kerülök, annál több lehetőség nyílik a tanulásra. Örömöt okoz bemenni az osztályterembe, mert minden új diákhoz, évfolyamhoz másképp kell szólni, minden félévben újra és újra meg kell küzdeni a hallgatói figyelemért és az együttműködésért.
Különösen jó érzés, amikor a félév végén azt mondják, hogy nem gondolták volna, hogy ilyen jól fogják érezni magukat az órán, vagy hogy a pedagógiáról így is lehet gondolkodni.
Ennél is nagyobb öröm, amikor évekkel később egykori hallgatók keresnek meg örömhírekkel vagy visszajelzésekkel. Nagy öröm számomra az is, hogy olyan projektekben dolgozhatok, amelyek a szívemhez közel állnak. Ilyen például a médiatudatosság támogatása az óvodapedagógusok, a szülők és a családok körében. Ezek mind olyan feladatok, amelyek szakmailag is építenek, ugyanakkor emberileg is nagyon sokat adnak.
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Szerencsére ilyenből is bőven van részem. Ha meghívnak valahová előadni vagy beszélgetni, például egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol pedagógusokkal, pszichiáterekkel, védőnőkkel vagy szülőkkel együtt gondolkodhatunk arról, hogyan lehetne jobbá tenni a gyermekek világát, ahogy ez legutóbb a Művészetek Völgyében is volt, akkor már önmagában ez is sikerélmény. Amikor azt látom a hallgatóságon, hogy figyelnek, bólogatnak, majd az előadás után odajönnek és megerősítenek abban, hogy hasznos volt számukra a beszélgetés, az mindig fontos visszajelzés. Szívesen megyek bárhová, ahol értelmes párbeszédet lehet folytatni a gyermekek érdekében.
– Sikeresnek érzi magát?
– A tanítás olyan hivatás, amelyben szinte minden órán lehet sikerélményt átélni. Elég egy tekintet, egy mosoly vagy az a pillanat, amikor látom, hogy egy fontos felismerés megszületett a hallgatóban. Hosszú távon csak úgy lehet ezen a pályán kitartani, ha az ember időről időre – lehetőleg minél gyakrabban – kap ilyen megerősítéseket. Ezek a mindennapi szakmai és emberi visszajelzések adják számomra a legfontosabb sikerélményeket. Vezetőként is sok sikerélményem volt. A Pázmányon
például a hallgatóktól azt a visszajelzést kaptam, hogy az ajtóm mindig nyitva állt, nem kellett fogadóórára várniuk, mert amikor tudtam, letettem a telefont, és már jöhettek is.
A kollégák pedig azt emelték ki, hogy nőként mindenre volt gondom: az esztétikumtól kezdve a mindenki érdekeire való odafigyelésig. Különösen nagy elismerés volt számomra, amikor habilitációs oklevelem átvételekor az egyetem rektora azt mondta, hogy nagyon örül, hogy ott vagyok velük. Azt gondolom, hogy egy vezetőt a cselekedetei minősítenek, és az azokra adott visszajelzések, ezért sokat jelentett, amikor az egyik kollégám kiemelte, hogy én úgy osztottam a feladatokat, hogy magam is kivettem belőle a részem, példát mutattam.
– Mi az ma, ami kihívást jelent az Ön számára a tudományos pályán?
– Kihívásból ma sincs kevesebb. Szakmailag folyamatosan jelen vannak új kérdések, amelyekre reagálni kell. Nagy dilemmát jelent például, hogy mennyire kövessem az aktuális, divatos tudományos irányokat, és mennyire maradjak meg azoknál a témáknál, amelyek valóban foglalkoztatnak. A kommunikáció és a pedagógia határterületén dolgozom, ezért
nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzam a mesterséges intelligenciával, még akkor sem, ha úgy érzem, hogy a személyközi kommunikáció vagy a pedagógiai kommunikáció területén is rengeteg megválaszolatlan kérdés vár kutatásra.
Ezért állandóan olvasok és tanulok, mert az infokommunikációs technológiák által meghatározott világban az ember soha nem mondhatja azt, hogy megérkezett. Emellett folyamatos kihívást jelent az oktatási rendszerek állandó változása is. Reformok követik egymást, miközben kutatóként fontos lenne látni azt is, hogy egy-egy változtatásnak milyen hatása volt.
• Fotó: Dr. Szőke-Milinte Enikő archívuma
– Hogyan látja, hatással volt a pályájára az, hogy Ön nő?
– Azt gondolom, hogy igen. A pedagógusi pálya elnőiesedett, és ez talán nem véletlen. Nemcsak gazdasági okokkal magyarázható, hanem azzal is, hogy a neveléssel összefüggő egyre bonyolultabb szociális és lelki kérdésekre egy nő sokszor érzékenyebben tud reagálni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a férfiak ne reagálnának jól ezekre a helyzetekre, hanem inkább azt, hogy máshová teszik a nők a hangsúlyokat.
Én nőként úgy érzem, érzékenyebben tudok tekinteni minden apró pedagógiai problémára, és talán komplexebben is látom a helyzeteket.
Ugyanakkor azt is látom, hogy a tudományos pálya csúcsára még ma is több férfi jut el, mint nő. Ennek sok oka lehet: a családi szerepek, a kapcsolati háló építése, a teherbírás vagy egyszerűen az élethelyzetek alakulása.
– Voltak olyan kihívások, amelyekkel Ön szerint a férfitársak kevésbé kellett megbirkózzanak?
– A saját életemben is előfordult, hogy konfliktusba került a magánélet és a szakma. Sokszor a szakma került ki győztesen, és ennek nem örülök. Nagy lemondás volt ez a család részéről is, különösen a férjem részéről, aki biztos hátteret teremtett ahhoz, hogy én dolgozhassak. Arra azonban mindig figyeltem, hogy amikor a gyermekeim fejlődésüknek érzékeny időszakában voltak, akkor ők és a család legyenek az első helyen, de később valóban voltak időszakok, amikor a munka nagyobb teret kapott. Nagyon nagy elhatározás és elszántság kell, és
sokszor elgondolkodom azon, nehogy túlságosan férfiasnak tűnjek akkor, amikor konokul ragaszkodom egyik-másik célhoz.
Azt gondolom, hogy nekünk, nőknek másként kell megközelítenünk a problémáknak a megfogalmazását és megoldását is, a finom részletektől a tágabb kontextusig kell átlátni azokat, hogy a lehető legtöbb ember érdekét szem előtt tarthassuk. Egy nő, ha a karriert és a családot egyformán komolyan veszi, akkor rengeteget éjszakázik. Ezért néha úgy érzem, két végén égetem a gyertyát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Legelőször is tisztáznia kell mindenkinek, hogy mi van az első helyen az életében. Ha egy fiatal lánynak fontos az, hogy minden nap olvasson, hogy legyen egy olyan gondolata, amin morfondírozik, vagy esetleg nagyobb, világmegváltó tervei vannak, akkor azt gondolom, hogy jó helyen van, vagy jól dönt, hogyha kipróbálja ezt a küzdelmes utat. Ez egyáltalán nem könnyű, én nem szeretném áltatni a fiatalokat. Ugyanakkor minél jobban megküzd valaki valamiért, annál nagyobb az öröme meg a sikerélménye, annál büszkébb magára, annál nagyobb lesz az önbecsülése, az énhatékonysága. Ez egy olyan pálya, ami egy olyan fejlődési utat rejt, ami nem mindenkinek adatik meg. Én végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy így döntöttem, engedte, hogy így döntsek. Most sem döntenék máshogyan.
korábban írtuk
Mátyás Enikő: A gobelinhímzés olyan, mintha tűvel festenék
Egy székelyudvarhelyi cukrászda falán akadt meg a szemem Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval és Klimt Adele festményének reprodukcióján, aztán amikor beszéltem a nyugdíjas könyvelőként hobbiból gobelinező Mátyás Enikővel, lelkesedése magával ragadott.
