Kézdi Imola: Soha nem éreztem ennyire szabadnak magam

– Tudsz-e azonosulni azzal a helyzettel, amiben van a darabban ez a liverpooli háziasszony, aki gyerekei kiröpülése után számba veszi, mire jutott az életben eddig?

– Nem feltétlenül azonosulok vele. Az a része érint, hogy valóban a jelenben kell élni. Ez a hatalmas váltás az életemben azért is történt, mert egyszerűen a saját és a gyermekeim életében szerettem volna nagyon jelen lenni. Ennyi közöm van Shirleyhez és a jó humorához és az iróniájához. Minden előadás megszületése során elrugaszkodsz egy picit a szereptől: először objektíven nézem a szerepet és utána kezdem boncolgatni, majd felöltöztetni, de ugye nem én vagyok, nélkülem viszont nem ilyen lenne. Engem ez érdekel ebben a mesterségben, hogy miként gyúrod össze azt a karaktert, ami csak a tiéd, de nem te vagy.

– És erre milyen technikáid voltak ebben az esetben? Hogy készültél fel?

– Ebben az esetben abszolút nem volt semmilyen technikám, mert ez egy teljesen más műfaj. Elég naiv, ilyet még soha nem csináló alkotóként úgy gondoltam, hogy ez egy picit stand-up, amikor a nézők szemébe nézhetek, közelebb kerülhetek hozzájuk, kapcsolatot teremthetek velük, egy térben leszünk másfél órán keresztül. Eddig mindig volt partnerem a színpadon, de egyedül teljesen más, bejössz, elkezded az előadást, és sehol senki. Nincs partner, játszótárs, csak a nézők. Elképzeltem, hogy van egy létra, amelyiken kapaszkodok feljebb és feljebb, és amikor azt gondoltam, hogy most már jó, megtörténik a színházi pillanat, akkor még mindig van három-négy foka a létrának. Másfél órán keresztül kell vinni, vinni, vinni a történetet, nincs pihenő. Nagyon más műfaj. Viszont annyira ízlik, hogy már alig várom, hogy jövőre eljátsszam azt a monodrámát, amit Székely Csaba ír nekem, a bemutatója szintén az Aradi Kamaraszínházban lesz.

– Úgy nyilatkoztál, hogy ez a „szeretem-színház” számodra. Ez mit jelent?

– Amikor nincs idegbaj, amikor nem gyárként működnek a dolgok. Én egy repertoárszínházból jövök. Ott úgy néz ki a dolog, hogy van három heted, hogy megcsináld az előadást, közben még felújítasz, és szinte minden este előadásod van, azért az egy kemény lelki és fizikai húsőrlő.

– Ezért is választottad a pihenőévet?

– Igen. A pandémia után, amikor újraindult a színház, valami megtört bennem. Emlékszem, hogy az egyetemen, amikor Lohinszky Lóránd osztályvezető tanárom, mesterem megkérdezte, hogy a színészi pályán mitől félek a legjobban, én azt mondtam, hogy

És én akkor, a pandémia után nem így mentem be a próbákra, előadásokra. Persze ebből senki nem érzett semmit, nem látszódott ebből semmi kifele. De hiányzott az az energiacsere, amiben én addig lubickoltam. Lement az előadás, minden rendben volt, de bennem megváltozott valami és úgy éreztem, nem lenne korrekt senkivel szemben, hogy úgy járjak be, mint egy gyárba.

– Kiváltságos helyzetben voltál, hogy azt mondhattad, én most megállok.

– Igen, ez egy nagy luxus. Közben elvesztettem édesapámat, édesanyám egyedül maradt, Arad mellett, Battonyán él. Amikor még édesapám élt, mi vásároltunk mellettük egy házat, építgettük, szépítgettük, újítottuk. Tehát egy picit az élet is erre terelt. Gondolkoztunk Temesváron, Nagyváradon is, de Arad azért volt az első és a legjobb választás, mert egyrészt ez van a legközelebb édesanyámhoz, másrészt itt nem kellett a nulláról kezdeni, itt egy csomó mindenkit ismerek. Szerintem életbevágóan fontos, hogy a művész szünetet tartson kiégés előtt. Nekem így rendezte a sors is, a családom mellém állt, hogy ezt megtehessem és ezzel a legszebb álmom teljesült: szinte „csak” anya vagyok, most van időm arra, hogy az anyaságot mindenek fölé helyezzem. Kolozsváron is ezerrel rugóztam ezen a dolgon, hogy elsősorban anya vagyok és csak azután színésznő.

Amikor Kolozsváron játszottam Shirleyt és a barátnőim, volt kolléganőim eljöttek megnézni, ők pontosan leírták, mit láttak a színpadon. Ismernek, és tudják, ugyanaz a személy vagyok, ugyanazokkal a gesztusokkal, ugyanazzal a hanggal és azt mondták, hogy láttak valamit, amit addig húsz év alatt egyszer sem, pedig aztán elég színes a palettám. Érezték, hogy igazán szabad vagyok, mert jelen vagyok az életemben, és ez a szabadság érződik a színpadi munkámon is.

– Te akkor most hazajöttél? Vagy melyik várost tekinted otthonodnak?

– Csíkszereda tíz év, Arad nyolc, Marosvásárhely hét, Kolozsvár huszonegy év. Arad volt a kamaszkor, az akkor megalapozott barátságaimat most úgy vettem újra elő, mintha tegnap mentem volna el. Vásárhely az egyetem éveit jelentette és azt a nagyon fiatal színésznőt, aki inaséveit tölti a Vásárhelyi Színházban, de onnan már elvágyódtam. Kolozsváron jött az abszolút csúcs, megtaláltam a helyem, de tudtam, hogy egyszer elhagyom azt a várost, tudtam, hogy Kolozsvár is csak egy állomás. A döntés egy éven keresztül érlelődött bennem. Nem akartam dühből vagy fáradtságból dönteni. Megvártam, hogy elmúljon minden olyan indulat vagy harag, ami kapcsolódott a kőszínházhoz, az intézményhez, az igazgatóhoz és még ki tudja mihez, mert ugye ezek felgyűlnek. Többen feltették nekem a kérdést, hogy miért hagytam ott a színházat. De a színház otthagyhatatlan számomra, mert azzal élek, abban élek, nagy szerelmem. Én az intézményt hagytam ott, azzal szakítottam, de nem a várossal, sem a barátokkal. Egyébként gyakrabban beszélgetek a kolozsvári barátaimmal, mint amikor még ott éltünk egymás mellett. És itt, Aradon új barátságok is születtek. Tulajdonképpen most már nem gondolkozok városokban, akárhol is vagyok, most csak a jót látom, mert jól vagyok.

– Azonban szükség van egy biztos anyagi háttérre is ehhez a hátradőléshez.

– Igen, kell ehhez egy ember, a társam, aki viszont két színháznál dolgozik ahhoz, hogy mi itt anyagilag is jól legyünk. Másrészről az Aradi Kamaraszínháztól kaptam egy „ne halj éhen” című lehetőséget is, kamaszoknak tartok foglalkozásokat, igazából játszom velük. A diákok improvizációs készségét, fantáziáját, önbizalmát fejlesztjük, hogy az önmegismerés útján képesek legyenek megtalálni és feltalálni magukat egy adott helyzetben. Bár csak szeptember óta dolgozom velük, de van már visszajelzés, hogy hasznát veszik más helyzetekben is, iskolában és iskolán kívül is. Közben pedig engem szakmailag is, emberként is frissen tart ez a foglalkozás, ehhez nagyon nagy kedvem van.

– Mi a legjobb és mi a legrosszabb dolog Aradon?

– A legjobb az, hogy soha nem éreztem ennyire szabadnak magam, mint most.

A legrosszabb pedig az, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek, szinte viszket a bőröm, amikor látom ezeket a gyönyörű régi épületeket lerobbanva. Nagyon rossz látvány ez itt Aradon, mert én másképp emlékeztem a városra.

– És Arad is csak egy újabb állomás?

– Igen. A főhadiszállás pedig Battonya, ahonnan, ha elkészül a ház, nem szívesen fogok kimozdulni bárhova is. Persze azért el-eljárok. Viszem Shirleyt Temesvárra, Vásárhelyre, Székelyföldre. Aztán jön a harmadik verseskötetem, amelyikkel megyek vissza egy kicsit Kolozsvárra, mert a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten lesz a bemutatója.

– A harmadik kötet folytatja-e az előzőket? Mire számíthatnak az olvasók?

– A második kötetem után azt hittem, hogy most már kitettem a pontot az i-re, ennyit a kapcsolatokról, a szerelemről, a versekről, de jött ez a harmadik és hagytam, hogy jöjjön, folytatja a Miniallűrök és a Lélekporc sorát. Szerelemről és annak hiányáról, és ezek sem vidám versek.

– De azért van bennük humor?

– Igen, mert anélkül nem lehet. Humor nélkül nem lehet színházat csinálni, nem lehet verset írni és élni sem lehet. És nem is szabad.

{K3}