gyerek

A harag egy alapvető megélés, amely mindenkit érint, kivétel nélkül. A harag nem egyenlő az agresszióval. Tanuljuk meg hát kezelni, megélni és elengedni a haragunkat. És tanítsuk erre a gyermekünket is.

Az autizmushoz hasonló tüneteket okoz a túlzott képernyőhasználat, kütyüfüggőség a gyermekeknél – hangzott el a Nőileg magazin által szervezett, a Gyermekünk és a kütyük nevű panelbeszélgetésen az Udvarhely Napokon.

Az örökbefogadás nem úgy zajlik, hogy besétálsz egy árvaházba, mint valami áruházba, és rámutatsz a gyerekre: „Ez kell!” – bocsátja előre Gálovits Rózsa székelyudvarhelyi könyvtáros, a Nőileg Élmény sorozatának szerzője.

Fontos: lehet fegyelmezni, lehet önfegyelemre, megoldáskeresésre, kitartásra, tiszteletadásra nevelni büntetés nélkül. Sőt, hosszú távon így éri meg, mert a készségeket és ismereteket tanítanunk, mintáznunk, és gyakorolnunk kell.

Ezek a mai fiatalok… Nem lesz belőlük semmi… Mindig csak a kütyüzés, a szórakozás… Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Napi szinten halljuk, sőt gondoljuk ezeket, pedig a mi gyerekeinkről szólnak.

Az utóbbi időben már szinte gyomorideggel nyitom meg a különböző internetes felületeket. Gyakran gondolkodom azon, milyen hatással van az információáradat a mentális egészségemre, és hogyan fogja befolyásolni a gyermekeim életét.

Az anya boldog, elégedett, mindig vidám, alázatos, türelmes és erős, vagy ha nem, akkor valami baj van vele. Ezt gondolja, és ezt várja a társadalom. Ezt gondoljuk, és ezt várjuk mi magunk is.

Épp az éves „jól megérdemelt” digitális detoxomat töltöttem, amikor a Kamaszok (Adolescence) című sorozat felkerült az egyik legismertebb streaming szolgáltató platformjára.

Kisgyermekkorban még éretlen az önszabályozás képessége. A mi viselkedésünk ezekben a kritikus pillanatokban meghatározó a jövőre nézve. Tudjuk mindezt, mégis nehéz végignéznünk, amint a sárkánybébink tűzcsóvaként lövi az elsöprő érzelmeit.

A kütyükorlátozás maradt, de a gyerek változott, és vele együtt a kommunikációs szokásai és igénye is. Na, meg a helyzetek is. És eljött az a nap is, amikor a fagyi visszanyalt.

A praxisomban újra és újra találkozom olyan történetekkel, ahol valakit bántanak. Gyerekek, felnőttek, közösségek – mindegyikben jelen van az elnyomás, a megszégyenítés, a kirekesztés.

Van az a mondás, hogy az idő relatív, képesek vagyunk tíz percet egynek vagy egy órának érzékelni a körülményeink függvényében, de azt hiszem, ez az anyaságra fokozattan igaz. Az elmúlt két évben voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy hónapokat öregedtem.

Évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy – lehetőségeink szerint – korlátozni fogjuk a gyermekeink képernyőidejét. Akkor még nem tudtam, mekkora fába vágtam a fejszém.

Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.

Januárban tervezgetjük, márciusban pedig már alig várjuk: a nyaralás – főként, ha szeretünk utazni – sokszor az év fénypontja. Felmerül azonban a kérdés: „elég jó szülők” vagyunk akkor is, ha arra van igényünk, hogy néha ne a gyerekeinkkel legyünk?

Természetes, hogy a gyerek egy iskolai év alatt különböző mértékben átél egyfajta szorongást, ám ha a jelentkező tünetek hosszabb ideig fennállnak, érdemes utánajárni, mi okozza. A szorongásos betegségeket ugyanis sokkal nehezebb utólag kezelni.

Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!

Habár több kihívással is jár, ha kisbaba érkezik a családba, talán az alváshiány az, amely leginkább megtépázza a szülők idegeit. Az, hogy a pici hogyan alszik - vagy éppen nem alszik - ösztönös, s ha megértjük, talán túlélni is egyszerűbb.