Kezdjük mindjárt a bal sarkon lévő házzal, ahogy kifordulok nagynéném utcájából. Tisztes zsidó család boltjaként működött, amíg el nem hurcolták őket. Utódaik ráhúztak még néhány évtizedet a túlélésre a kis sarki boltban, aztán önként távoztak az érthetetlen jólétű szocialista társadalomból Izraelbe.
A félelem megöli a lelket. Bátornak lenni felemelő érzés. Csak akkor halj bele a bátorságba, ha annak van, lesz értelme. Különben menekülj. Már három évtizede nem lakom a kincses városban. De a város bennem lakik. Az a város, amely felnőtté érlelt.
A házzal átellenben lévő játszótér a gyermekre szabott, ideális helyet jelentette néhány éves koromban. Hinta, lipinka, mászóka, forgóhinta, mekkora öröm. Amikor az állam hivatalos nyelvén szóltak hozzám a játszótársak, nem értettem, hogy mit akarnak. Némelyikük kedves volt, barátságos. Némelyikük kegyetlen és bántó.
A nyolcvanas évek második felében elfogadott gyakorlat lett, hogy a mindennapi adag kenyeret jegyre kapjuk. Fejadagra. A játszótérrel átellenben, a régi Pap utcában állt egy előszoba nagyságú kenyérbolt, ahol a fejadagot kivehettem. De nem ám csak úgy lazán, hanyagul beállítva a boltocskába, hanem órás, időnként több órás, fegyelmezett sorban állás után. Lökdösés, tapogatás, elölről hátulról, én rúgással, könyökléssel védtem magam. Mert a félelem megöli a lelket, bátornak lenni felemelő.
A leghosszabb kínai filmeket orosz és román felirattal a Vörös Csillag moziban néztem meg. Nem tudok se kínaiul, se oroszul, románul is csak székelyesen. Sarlóval és kalapáccsal kezdődtek és végződtek a filmek, a nézőtéren gyéren ültek. Néhány ősz hajú, vérbeli kommunista – még a második világháború előtti időkben születtek – rendíthetetlenül őszintén könnyezett, amikor a filmhős újra és újra megvédte a kommunista eszméket, és mint egyedül üdvözítő igazságot, magasra tartotta. Néhány pár csókolózott és tapogatta egymást, egy-két diák cigizett. És legalább egy ballonkabátos – mint hivatásos – ült a legfelső sorban.
A Szamos utcát régebben Dézsma utcának nevezték, de a dézsma anakronisztikus szónak minősült, a feudális kizsákmányoló osztályt juttatta mindenki eszébe, ezért a párttitkár a Pap utcában balra tekintett, ott folyt a Szamos, hát felkiáltott, legyen ez az utca ezentúl Szamos utca. Továbbmenve, szúrta a szemét, hogy egy ugyancsak elavult hivatás nevét viseli a Szamos utcából nyíló Pap utca, és így kiáltott fel: Minek nekem egy pap, amikor Párizs az életem?! Így lett a Pap utcából Párizs utca. És hogy ezt a franciaimádatot kifejezhesse párttitkárunk, minden környékbeli utcát azokra a városnevekre keresztelt, amely városokat a francia politika egy országba helyezett Kolozsvárral:
Így képzeltem-e el a Pap utcát a nyolcvanas évek második felében, amikor vágyaim netovábbja az volt, hogy a Szovjetunió helyett valamilyen európaibb unióhoz tartozzon Kolozsvár?
Lábam a féken, szembejön a troli, majdnem üresen, de a kocsisor beláthatatlan. Egy percre lehunyom a szemem. A városban áramszünet van, mint minden este. Nagynénémnek megígértem, hogy sötétben egyedül nem járok az utcán. De próbára akarom tenni magam. Mennyire félek? A Leninnel párhuzamos Budai Nagy Antal utcából kell hazajutnom egy novemberi estén, végig a Párizs utcán. Kilépek az utca közepére, és várok, amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Megkeresem az aszfaltra festett fehér csíkot, és elindulok a csíkon. A csizmám sarka kopog. Menekülési terveket dolgozok ki. Ha a Lenin előtt támadnának, visszaszaladok a házhoz, ahonnan indultam, legalábbis azoknak a nevét fogom üvölteni, akiktől eljöttem.
Ha a zsinagóga utáni részben támadnak rám, első kolozsvári barátom nevét fogom kiáltani, mert ott lakik a blokkban, vagy az osztálytársamét, mert ő is ott lakik. Ha a Malomárok után jön a baj, három iskolatársam lakása ablakán tudok kopogni, és kiáltani a nevüket. A Vörös Csillag mozinál már beugorhatok nagyanyám gyermekkori barátnőjének kertjébe, a kerteken keresztül a műanyaggyár udvarára, s máris otthon vagyok. A csend sűrű, sötét.
A kopogást abbahagyom, lábujjhegyen folytatom. Csak egy ványadt macska szalad át az úton előttem. Jól megijedek. Mire kifújom magam, egy alakot látok közeledni a fal mellett. A gyomrom összeszorul. De az alak betér a Malomárok melletti utcán. Hallom a víz csobogását. Érzem a bűzét. Sekély a víz, de azért bele lehet fulladni, ha valaki beledob. Alig várom májust, villan át az agyamon, majd elfoglalom helyem a Record strandon. Biztos megint lesznek udvarhelyi fiatalok a pártiskolában, átugornak a kerítésen, belépő nélkül jönnek a strandra. Nekik szabad.
Nem tudom, hogy ki és mikor adott építkezési engedélyt, de a Párizs utca közepe táján ott virít egy székelykapu-féleség. Ha azt a kaput elhagyom, már kevesebb van hátra, mint mögöttem, félek, de megyek. A szívem majd kiugrik a helyéről, gyorsítom lépteim, szinte szaladok, valami a lábamhoz tapad, egyet sikoltok, lenyúlok a valamiért, egy újságpapír darab, Istenem, az Előréből. A mozi lépcsőjén valaki ül, a bátorságom fogy, kimegyek a fal mellé, bal kezem a torkomon, jobb kezem a falakat tapogatja, az alak nem áll fel, nem jön utánam.
Visszacsoszogok a fehér csíkra, onnan a bal oldalra, az már a játszótér kerítése, kékre festett sodronyháló. Most bal kezem a kerítésen, jobb a torkomon, befordulok a sarkon, átmegyek a jobb oldalra, itt már minden kaput ismerek, a zongoratanárnő háza bent van az udvar végében, a román ügyvéd háza kilóg a járdára, a cipész Jóska bácsié szintúgy, aztán a román katonatiszté a sarkon, azelőtt a zsákutca, ahol jól lehet délutánonként teniszezni, és hazaértem.
Tizenhat perc, amíg az autóval elérek a jelzőlámpához, hogy kifordulhassak a kétágú templom irányába. Soha nem voltam bátor, csak megpróbáltam legyőzni a félelmet. Mert a félelem megöli a lelket. Nem kell feltétlenül belehalni a bátorságba. Tanulj meg menekülni.
korábban írtuk
Életfonal – szépnek látni magunkat a betegségben is
Mint ahogyan a női közösségben, a sorsközösségben is van megtartó erő: erről szól az Életfonal projekt, amely daganatos nőknek segít újra megtalálni női önmagukat. Pálfi Kinga pszichológus, stílustanácsadó mesélt a kezdeményezésről.
