– Bár tanulmányaidat tekintve a racionalitás talaján mozgó ágazatot, a pénzügyet választottad, hivatásod mégis a felhők fölé repített. Mióta vágysz a levegőbe?
– Mondhatnám, hogy amióta az eszemet tudom, de az első repüléssel kapcsolatos emlékeim hét-nyolc éves koromra nyúlnak vissza. Korfu szigetére készültünk a családommal, és akkor volt lehetőségem először belülről is megcsodálni egy pilótafülkét.
Sajnos akkor nem kérdeztem meg a pilóta nevét, aki elindított a pályámon, de a jövőbeni terveim között szerepel, hogy felkeresem.
A pilótafülkében töltött idő után megszállottan kezdtem érdeklődni a repülők iránt, és folyamatosan szimulátorokkal játszottam. Ez a szenvedély kitartott felnőttkoromra is, és érettségi után szerettem volna jelentkezni egy pilótaképzésre.
– A repülés iránti elhivatottságod már megvolt, mégsem bizonyult olyan egyszerűnek ennek az álomnak a megvalósítása. Milyen út vezetett addig, amíg végül elkezdhetted az akadémiát?
– Abban az évben, amikor jelentkeztem, a kétéves képzésen való részvétel tandíja százezer euróba került volna, de értelemszerűen ennyi összeg nem állt rendelkezésemre frissen érettségizettként. Viszont nem szerettem volna vesztegetni az időt, így beiratkoztam Kolozsvárra pénzügy szakra, amit angol nyelven végeztem el. Tudtam, hogy a pilótaképzés is angolul zajlik, így a nyelvtanulás is fontos szempont lett azokban az években, amíg egyetemre jártam. Igyekeztem megragadni az alkalmat arra is, hogy világot lássak, és egy-egy félévet töltöttem ösztöndíjjal Portugáliában és Lengyelországban. Végül 2018-ban Nyíregyházán sikerült elkezdenem a pilótaképzést.
– Hogyan lesz valakiből pilóta? Milyen készségekre van szükség?
– Ha magára a képzésre gondolok, akkor az első, ami eszembe jut az a kitartás, hiszen abban az évfolyamban, ahol én is tanultam,
tízezer jelentkezőből mindössze tizennyolcan jutottunk be a programba, és tizenhatunknak sikerült befejezni.
A képzést hasonlóan kell elképzelni mint egy egyetem esetében, vannak elméleti és gyakorlati órák is. Másfél év áll a rendelkezésünkre, hogy a tizennégy tantárgyból letegyük a vizsgát. Természetesen nagy hangsúly van a gyakorlatozáson is, mivel például huszonöt óra kisgépen történő repülés után már megtörténik az első önálló út, ami minden diák életében óriási mérföldkő.
• Fotó: Hunyadi Hunor archívuma
– Milyen érzés először egyedül repülni?
– Az akadémiát két-három hónap elméleti oktatással kezdjük, amikor lehetőség van a legapróbb részletekig megismerni az eszközöket, körülményeket, amelyek befolyásolhatják a repülést. Ez idő alatt pedig folyamatosan szimulátoron gyakorlunk. A szimulátor úgy lett megalkotva, hogy teljesen realisztikus élményt biztosítson a diáknak, tehát
minden egyes gyakorlatnál pontosan olyan, mintha egy valós repülőt vezetnél a levegőben.
A professzorok folyamatosan elemzik a viselkedésünket, fejlődésünket, így ők meg tudják ítélni azt, hogy ki mikor készült fel az első szóló repülésre. Teljesen pozitívan emlékszem vissza az első önálló repülésemre, csupán csak izgatottság volt bennem. Nyíregyházáról repültem Szegedre, onnan Békéscsabára, majd vissza a kiindulási pontra. Igazi extázis volt ez az élmény. De ugyanilyen különleges volt az első solo cross country is, ami már egy ötszáz kilométeres távot jelent egyedül, vagy amikor első tisztként vehettem részt egy repülésben. A legvágyottabb cél mindenki számára pedig az, hogy kapitányként vezethessen egy repülőt. Ha minden jól megy, akkor 2026 januárjában ez már nekem is megadatik.
– Meghatározó repülési élményekről, mérföldkövekről beszéltünk, de nem mehetünk el amellett sem, hogy mint minden szakmának, úgy ennek is megvannak a maga veszélyei. Érezted már kockázatos helyzetben magad elsőtisztként a levegőben?
– A rossz időjárás nem a pilóták barátja, de – ugye – ez egy olyan dolog, amit nem tudunk befolyásolni, és fel kell készülnünk minden eshetőségre. Egy spanyolországi utam jut eszembe, amikor az irányítótoronyból rosszul határozták meg a szél erősségét, és konkrétan nem tudtunk leszállni azon a reptéren, ahová érkeznünk kellett volna. Kiválasztottunk egy másik közeli repteret, de sajnos ott is hasonló körülmények fogadtak, viszont második alkalommal sikerül megoldani a leszállást. Bár
általában az utasok nem örülnek, ha nem arra a desztinációra érkeznek, ahová a jegyük szól, de ebben az esetben mindenki nagyon örült, hogy földet ért a lába.
Egy másik alkalommal az egyik felszállást követően egy madár ütközött a repülőgépnek, aminek következtében az egyik hajtómű meghibásodott, és vissza kellett fordulnunk a kiindulási reptérre.
Az akadémiai képzés abban is segít, hogy megtanuljunk: éles és veszélyes helyzetekben ne essünk pánikba. Egy jó módszer létezik, amit talán más stresszes élethelyzetekben is segíthet: ülj rá két-három másodpercre a kezedre, és csak azután kezdj el gondolkodni a megoldáson. Ez segít abban, hogy elmúljon az úgynevezett meglepetés effektus, és ezt követően lehetőséged van nyugodtan átgondolni a lehetőségeidet. Pontosan ezért van realisztikusra fejlesztve a szimulátor is, hogy a valóságot tapasztaljuk meg, és ne érjen váratlanul egy-egy ilyen helyzet. Nem csak a képzés során, hanem a munkába állásunk ideje alatt is százszázalékosan tréningelve vagyunk. Fel vagyunk készülve mindenfajta vészhelyzetre.
• Fotó: Hunyadi Hunor archívuma
– Megtalálod a munka és magánélet közötti egyensúlyt?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert bár ezt a hivatást választottam, mégis minden nap a családi házunkban fekszem le, és onnan is indulok dolgozni. A főhadiszállásom, ha mondhatom így, Otopeni, így elérhető távolságra vagyok a munkahelyemtől. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ahhoz, hogy ezt elérhessem, sok esetben hajnalban kelek, vagy éppen késő este kerülök ágyba, de nekem megéri. Számomra nagyon fontos, hogy a munka mellett megfelelő időt töltsek a családommal, és bár
az elmúlt négy évben körülbelül 3500 órát töltöttem a levegőben, plusz ennek a másfélszeresét önfejlesztéssel,
egyéb irodai jellegű teendőkkel, mégis azt hiszem, sikerült minőségi időt töltenem a szeretteimmel is.
– Hogyan viszonyul a családod a pályaválasztásodhoz?
– A szüleim támogatása nélkül nem is kezdhettem volna el a tanulást ebben a szakirányban, hiszen az egyetem befejezése után, munkahely hiányában lehetetlen lett volna elővarázsolnom a tandíjat. Természetesen
az első repüléseim alkalmával mindenki azon az applikáción függött, amely mutatja a repülőgépek helyzetét,
viszont mára már ez is megváltozott. Annyira az életünk része lett az, hogy én a levegőben végzem a munkámat, hogy például van olyan, amikor a feleségemet hívom egy másik országból, és ő akkor döbben rá, hogy én aznap éppen hova is repültem.
– A székelyföldi fiatalok körében mennyire felkapott szakma a tied? Jelentkeznek nők is az akadémiára?
– Jelenleg Székelyföldről hárman vagyunk a légitársaságunknál, jómagam Sepsiszentgyörgyről, egy kolléga Székelyudvarhelyről és egy Szovátáról. De alapvetően nem vagyunk túl sokan. Ha százalékokban gondolkodom, akkor azt mondanám, hogy a jelentkezők 97 százaléka férfi, valamiért nők kevésbé választják ezt a hivatást. Pedig az utóbbi években több, kimondottan nőnek szóló képzéssorozat is indult, jelentősen kisebb tandíj meghatározással, éppen azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az akadémia által nyújtott lehetőségekre.
