– Aki órákkal, az időt mérő szerkezetekkel dolgozik, az pontos ember? Szereti, ha időben érkezik, vagy időben érkeznek hozzá az emberek?
– A kollégám, akivel közösen dolgozunk ebben a műhelyben, nagyon pontos ember. Én lazább vagyok egy kicsit. Mivel a túlzott pontosság egy kis stresszel is jár, ezért felemészti az embert, hat a hangulatára, és én valahogy úgy érzem, hogy lelkileg mintha jobb volna nekem, hogy nem tartom a túlzott pontosságot.
– Azért az óra az járjon pontosan...
–Persze, az óra az igen. Én egyébként szinte percre pontosan meg tudom mondani, hány óra van, bár nincs karórám.
– Hogy lehet ez?
– Mivel naponta szinte félóránként állítok egy-egy órát pontos időre, annyira megszoktam, hogy 5-10 perc eltéréssel meg tudom mondani, hogy épp mennyi az idő. Az őszi és tavaszi óraátállítás viszont megzavar, de azt ugye sokan megérzik, olyankor elveszik az embernek a belső órája.
– Hogyan lett órás?
– Az véletlen volt. Mikor annak idején elvégeztem a tíz osztályt, és kellett szakmát választani, akkor szétnéztünk annál a szövetkezetnél, ahol édesapám dolgozott, mert oda tartoztak az ékszerész, órás, optikus, televíziójavító, rádiójavító, konyhai gépek javítására szakosodott műhelyek. Én mindig is szerettem a pepecs munkát, már gyerekként vékony drótokból gyöngyöket készítettem, ilyen kis ékszerket, gyűrűket, hajcsatokat, és gondoltam, hogy akkor ékszerésznek tanulok. Csakhogy abban az évben nem indítottak ékszerész szakot. Akkor ősszel órás iskola indult. Édesapám már nem élt, így tatám mondta, hogy „Nézd, Magdika, ez sem rossz. Próbáld meg.” Végülis nem volt választás, akkoriban nem úgy volt, hogy otthon ülök egy évet, kettőt, hogy kivárjam, míg ékszerész iskolát indítanak.
Otthon volt csergő óránk, és akkor azt szétszedtem, de összerakni már nem tudtam (nevet). Ősszel kezdődött az iskola. Aradon voltunk három hónapot, ott folyt az elméleti oktatás. Majd utána itt a Bolyai utcában levő órásműhelyhez voltam kihelyezve, Tóth Feri bácsihoz, mint inas. Akkoriban még sokfelé volt órás műhely a városban.
– Voltak még lányok voltak, akik szintén ezt a szakmát tanulták?
– Volt még két kolléganőm, de ők más-más műhelybe voltak elhelyezve.
– Emlékszik az első órára, amit szétszedett? Azt az otthonit leszámítva, amit nem sikerül összerakni…
– Feri bácsi megmutatta, hogyan kell nekiállni, és elsőként csergőórát kellett szétszedni, mert ugye az egy nagyobb szerkezet, így azzal kezdtük. Megtanította, hogy kell összerakni. Nem volt könnyű behelyezni a kerekeket a helyükre, a csavart úgy ráfogni, hogy ne törjenek el a kerekek csapjai, azok a vékony tengelyek. De nekem nagyon tetszett. Szerettem az aprólékos munkát.
– Külső szemmel nagyon bonyolultnak tűnik egy óraszerkezet, s a vele való munka is.
– Sok türelem kell hozzá, a biztos, meg kézügyesség, de az alakítható, fejleszthető. Sok gyakorlással az ember egyre ügyesebb lesz.
– Hamar kiderült, hogy tetszik ez a szakma és, hogy évekig, évtizedekig tudja majd csinálni?
– Nem gondoltam akkor abba bele, hogy hosszú távon mi lesz, de idén már 40 éve annak, hogy órásművesként dolgoznom. Mindig is szerettem, amit csináltam, megvolt a sikerélmény, hogy össze tudtam rakni egy órát, megjavítani a hibát.
Legelőször a Kövesdombon dolgoztam, de a vágyam mindig az volt, hogy valahová a város főterére kerüljek. A főtéri műhely azért volt vonzó, merthogy itt sokkal színesebb a klienskör. Itt egy órás műhelybe sokféle ember tért be, a falusi embertől a városiig is, de akár külföldről vagy más városból érkezők is, szóval sokkal különlegesebb, változatosabb a munka, és nagyobb kihívást is jelent ez egy szakembernek.
főleg, ha nincs új alkatrész. S akkor jön a kérdés: hogy lehet mégis úgy megjavítani, hogy olyan állapotba kerüljön az az óra, hogy továbbra is működjön? És megoldás mindig kerül. Aztán ott van a kopás, főleg ezeknél a nagy falióráknál, amelyek több mint 100 évesek. Viszont olyan jó minőségű anyagokból készültek, hogy javíthatók. Még ma is gyártanak ilyeneket a svájciak és németek is, de azért már nem olyan minőségi belső alkatrészekkel, mint mondjuk 100-130 évvel ezelőtt.
– Kell-e ebben a mesterségben újat tanulni?
– Kell, főleg, hogy megjelentek ezek az újabb órák, amiben sajnos már műanyag kerekek is vannak. Nem esik jól nekünk ilyeneket látni. Ezek a műanyag kerekek könnyebben is törnek, s azt már nem lehet javítani, és akkor oda már valóban új alkatrészt kell rendelni, és azt behelyezni. S bár könnyebb munkának tűnhet, hogy csak behelyezni kell, de azzal is van kihívás. A lényeg viszont mindig az, hogy amikor valamit megjavítottam a kezemmel, ami még évekig működhet, az nagy elégtétel, boldogság, és a kliens is elégedett és örül.
– Van olyan kedves történet, ami megérintette?
– Van több is, de elmondom, hogy most pár hete érkezett hozzánk Kolozsvárról egy fiatalember és hozott egy csergő órát, 60-70 éves lehetett, Németországban gyártottak, és az érdekessége a történetnek az, hogy a fiú nagytatája vette az órát itt, Vásárhelyen valamelyik órás üzletben. Azért hozta ide a fiatalember, hogy itt legyen megjavítva, ahol az ő nagytatája azt vette. Nagyon boldog volt, hogy sikerült megjavítani, és hogy még évekig fog működni.
