Nem akart templomi esküvőt, de a férje ragaszkodott hozzá. Templom? A huszonegyedik században? Egy pap mondja meg, hogyan kell házaséletet élni? És az az eskü?! Vele élek, tűrök és szenvedek… ha kell… holtomiglan avagy holtáiglan. Micsoda ósdi, használhatatlan, érthetetlen szavak!
Ezelőtt tíz évvel engedett a férje kérésének. Mennyei fehérségben bevonult a felvirágozott templomba, nagy önmegtartóztatással, de végighallgatta a bibliai diskurzust a keresztény házasságról, egymás feldíszítésének, kiegészítésének szent misztériumáról. Amíg a pap beszélt, végigpásztázta az ünneplő gyülekezet sok-sok arcát, úgy tűnt, mindenki tökéletesen egyetért azzal, ami ott elhangzik. Aztán jött az eskü.
De mindezidáig nem tért vissza ez az emlék. A közös munka, a gyermekek születése, a gyarapodás, a szép új lakás, az egyre több bútor, edény, konyhai segédeszköz, a rendszeres nyaralások és az óvodai ünnepségek csordultig töltötték a szívét, lelkét. Az elmúlt hónapokban azonban mint egy alattomos támadó, a legváratlanabb pillanatokban hasított belé a magányosság érzése, s vele együtt a hátborzongató holtomiglan emléke.
Egyedül ment a gyermekek programjaira, egyedül ment bevásárolni, egyedül ment ügyeket intézni, egyedül ment olyan társaságba, ahol mások a párjukkal jelentek meg. Mindig egyedül. A férje mintha menekülni akart volna tőle. Egyre gyakrabban az az üzenet jött át neki, hogy a férje a legjobban akkor érzi magát, amikor nélküle töltheti az időt. Focimeccsre olyan megszállottan járt, mintha kupont vagy nyereményt osztottak volna ott, holott jól a zsebbe kellett nyúlni egy-egy országos szintű viadalért. A cége által szervezett minden létező csapatépítőn megjelent. A szomszédság által szervezett utcabálból is derekasan kivette a részét.
De amikor a feleség bátortalanul megkérdezte, hogy nem mennének-e el egy vendéglőbe kettesben, megállíthatatlan panasszal vegyes felelősségrevonás volt a válasz. Hát ilyen felnőtt fejjel hogy képzeli, hogy kidobnak annyi pénzt egy szaros vacsoráért? Van elég minden a hűtőben, az miért nem elég? Minek kell annyit enni, úgyis el vannak hízva?! Amikor a feleség azt kérdezte, esetleg a többi munkatárs nem-e viszi magával a feleségét is a csapatépítőre, egy újabb kioktatási hullám következett: úgy látszik, hogy a feleségének fogalma sincs arról, hogy milyen megterhelő az ő munkája, és ha volna egy kis esze, nem kérdezne ilyeneket tőle.
Döbbenettel vegyes keserűségét fokozta az önvád: vajon őmiatta lett ilyen? Vajon milyen mértékben lehet ő maga az oka ennek a deformálódásnak? Vajon, ha más felesége lenne, mondjuk, egy olyan nő, aki mindenben más mint ő, vajon akkor megmaradt volna jókedvűnek és kedvesnek?
Az udvarló a férjének egyik munkatársa volt, olyan külsős, aki nem tartozott a belső maghoz, és csak az évfordulós ünnepségre volt hivatalos. Ott találkoztak. Elvált. Megakadt a szeme a csinos és széparcú nőn, aki magára maradt, amikor az asztaltársaság többi tagja felállt táncolni. Azt hitte a férfi, hogy egyedül van, megszólította, kikezdett vele. Ő pedig egy kicsit pirulva, nem is tudja, ki előtt, magyarázkodni kezdett, hogy ő egyáltalán nincs egyedül, nagyon is párban van, csak a férjének most megbeszélni valója akadt bizonyos munkatársakkal.
Az udvarló az este alatt tett még néhány kísérletet a beszélgetésre, de mindegyiknek ugyanaz lett a vége: a férje megjelent, mint a kutya, amelyik levizeli a területet, aztán mindig visszatért oda, ahol igazán jól érezte magát. Az udvarló távoztában egy névjegyet csúsztatott a kezébe, és bátorítólag nézett a szemébe: jövő szombaton találkozunk. A névjegyen telefonszám, cím és egy mosoly.
Igen, találkozunk. Aztán amikor hazaértek, a névjegyet összetépte és bedobta a szemétbe.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Megeszi a hűséget az elvágyódás, a szükség, a hóbort, az étvágy
A házasság virágos mező, mely minden tavasszal pompába öltözik, bár minden ősszel elhullik virága. A házasság sok araszos jég a téli patakon. Ő most úgy őrködik a házasságban, mint a boltívbe fagyott, egyre csak olvadó jég a patak fölött.
