„A nyugdíjba vonulás nem visszavonulás valamitől, hanem visszavonulás valamihez.” (Kő András)
Szinte már derűs várakozással nézek mindazokra, akiknek bejelentem, hogy előrehozott nyugdíjba készülök, majdnem öt évvel korábban, mint a korhatáros nyugdíj, és várom a kérdéseket, amik kivétel nélkül minden alkalommal menetrendszerűen érkeznek: „Na, ne! Te még olyan fiatal vagy! És úgy szereted a munkádat! Miért? Mit fogsz csinálni, ha nem tanítasz?”
„Esetleg fiatalos – javítom ki a kérdezőt. És valóban az életem volt eddig a tanítás. Ha most kellene pályát választanom, ugyanezt választanám, és ugyanilyen lelkesen és odaadóan tenném a dolgom.
Annyi minden van még, amire a munka mellett – amit teljes odaadással, már-már megszállottan végeztem – nem jutott idő, nem volt már kapacitásom rá. Hogy mit fogok csinálni, arról határozott elképzeléseim vannak. Egy dolgot nagyon remélek: unatkozni nem fogok. Legalábbis nem tervezem.
De hogyan jut el az ember lánya addig, hogy azt érezze: megérett a nyugdíjra? És mi vezet el odáig, hogy határidő előtt elmenne nyugdíjba? Bizonyára minden embernél más és más ez az út, ám úgy sejtem, hogy lehetnek közös elemek mindannyiunknál. Én nyilván csak arról tudok írni, hogy én hogyan jutottam el idáig. Nagyon-nagyon izgalmas időszakként élem meg ezt a készülődést. Eddig valahogy úgy képzeltem, hogy az ember dolgozik egy darabig, aztán, amikor eléri a nyugdíjkorhatárt, szépen beadja a kérelmét, és elvonul nyugállományba (lehet, hogy van ilyen is).
Én most azt tapasztalom, hogy hosszas (nálam évekig tartó) készülődés előzi meg ezt a pillanatot,
Hogy utána mi lesz, arra nagyon sok alternatívát hallottam nyugdíjas ismerőseimtől. Vannak, akik azt mondják, most annyi szabadidejük sincs, mint amíg dolgoztak. Ezt azok mondják, akik aktív közösségi életet élnek, tevékenyek. Aztán hallottam olyan tanácsokat is, hogy „amíg lehet, ne menj el, mert kikerülsz a közösségből, elveszted életed értelmét, haszontalannak érzed majd magad, magányos leszel, egészséged fogja bánni.” Ez utóbbival azért nem értek egyet, mert úgy gondolom, hogy, ha az ember elég sokáig él, egyszer nyugdíjba kell vonulnia.
Előbb-utóbb fel kell dolgozni az ezzel járó, jogosan említett frusztrációkat, de úgy gondolom, minél előbb, annál jobb. Utána remélhetőleg felszabadultan lehet élvezni a nyugdíjas éveket.
Körülbelül tíz éve úgy éreztem, hogy minden (szakmai és magánéleti) szempontból a csúcson vagyok. Erről a magaslatról azonban messzire el lehetett látni: beláthattam a múltat, de rátekintést nyerhettem az előttem álló időszakra is, felsejlett előttem a jövő. Felismertem azt, ami addig soha nem jutott eszembe, legalábbis a saját vonatkozásomban semmiképp: hogy az élet véges. Ez egy megrázó élmény volt. Igazából nem is tudom meghatározni, hogy mikor történt meg. Egyszer csak azt éreztem, hogy már bennem van ez a tudás (életközépi válság). Innentől elkezdtem dolgokat másképp látni, sok minden átértékelődött lassan-lassan. Megsejtettem, hogy mik lehetnek a valóban fontos és a teljesen mellékes dolgai az életnek. Felismertem, hogy a munka – ami életem legnagyobb részét teszi ki –, mivel szeretem, végtelen örömforrás. És tudtam, hogy addig szeretnék dolgozni, amíg így érzem.
Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy nem csupán a munka, hanem
Az idő múlásával egyszer csak azon kaptam magam, hogy a hosszú hétvége után, amit kertészkedéssel töltöttem kedvenc virágaim között, kicsit nehezemre esik hétfőn munkába menni.
Pedig még mindig szerettem a tanítást, a gyerekeket, a közösséget. Aztán azt vettem észre, hogy egyre szaporodnak ezek a pillanatok. Azt kezdtem érezni, hogy a tanítás (amit már negyven éve végzek egyetlen hónap megszakítás nélkül), az arra való felkészülés, a javítás, a sok felesleges papírmunka elveszi az időmet azoktól a dolgoktól, amit még szeretnék csinálni, az innovatív ötleteim más területeken kezdtek kibontakozni, de megvalósításukra kevés időm volt. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyre kevesebb a lelkesedésem munkám iránt (pedig imádom!), jobban lefáraszt, kisebb a teherbírásom minden szempontból, rugalmatlanabb vagyok, hangulatom ingadozóbb, idegrendszerem kifáradt, nincs annyi örömem, sikerélményem, mint korábban, megérintett a kiégés szele. Ezzel a felismeréssel nem volt könnyű szembesülni, mert
Amióta elhatároztam, hogy kiszállok a mókuskerékből, végtelenül felszabadító örömet és szabadságot érzek, és elkezdtem tervezgetni a jövőt. Kezdetben azért ott bujkált bennem a félelem, a kétely, hogy vajon jól döntök-e? Hiszen más az a helyzet, mikor eléred a korhatárt, és muszáj nyugdíjba menned, és megint más, amikor önként döntesz arról, hogy elmész. De egyre erősebben érzem zsigerileg, hogy jól döntöttem. Úgy gondolom, hogy nyugdíjas életem minősége elsősorban tőlem függ majd. Sokat tehetek azért, hogy egy új lehetőségekkel, új kihívásokkal, új örömökkel teli aktív időszakot élek-e majd meg.
És, hogy válaszoljak a kérdezőknek is:
Olvasni, írni fogok, könyvben kiadatom eddigi írásaimat, citerázni fogok, varrni, kézimunkázni, kertészkedni, kirándulni, gyógyteát szárítani, finomakat főzni, nagyokat sétálni Marci kutyámmal és más nyugdíjasokkal, rendezvényekre járni, önkénteskedni, társasjátékozni barátokkal, a családdal, lehet, hogy más keretek között ismét gyerekekkel foglalkozom majd, hiszen szeretem őket, és a velük való munka mindig örömforrás volt számomra… A lista hosszú. Csak legyen időm mindenre. Gerrit Deems szavait máris boldogan tettem magamévá: „A nyugdíj épp azt a lehetőséget teremti meg, hogy az ember járhassa a maga útját, és tovább fejlődhessen.”
korábban írtuk
Villáminterjú Száva Enikővel: Nem bánom a döntéseim
Legtöbben a képernyőkről ismerhetik Száva Enikőt, mint a Duna TV, majd az M1 székelyföldi tudósítóját. Enikő azonban néhány éve merészen váltott szakmát és lakhelyet is, hisz Székelyudvarhelyről Temesvárra költözött.
