Ünnepi mámor a fővárosi lüktetésben – Budapest nemzeti díszben

A méla szürkületben mintha ellágyulna a nagyváros, sőt, a fel-fel röppenő tavaszi csiripelésben meg is szelídül. Összetéveszthetetlen Budapest-feeling, a belvárosé, magasztos ódonság és modernitás fennkölt harmonizálása. Szoktatom szívemet az új rendhez, emlékeztetem magam, nem elfelejteni a kezdeti ámulatot, frissen tartani, mint a szerelmet. Nem belefásulni, mindig megújulni.

Tudjuk, hogy az elmúlás a dolgok természete, mégis a megőrzés, fenntartás, megmaradás csatáit – ha nem is mindenért – vívjuk szüntelen.

Lánchídunk ünnepi díszben, zászlók lengésében lebeg. Mélyre szívom a levegőt. Mekkora alkotás, mekkora történet az övé is, mi mindent átélt, látott, kötött össze láncaival, oroszlánjaival. Vért és dicsőséget. A vén Duna alatta „zavaros, bölcs és nagy”, ahogy évszázadok óta teszi.

Holnap honnap. Itt az a szokás, hogy az iskolák ilyenkor tehetségnapot tartanak, ünnepi műsorokat szerveznek, történelmi sétákat tesznek az ünnep előtti napokban, mert a március 15. szabad. Vonulnak vidáman kisebbek, nagyobbak, pedagógusok vezetésével, Petőfi, Arany s a többi szabadságharcos szobránál, kitüntetett helyeken, vagy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fotózkodnak. Kokárda minden gyerek mellén, legyen az afrikai, ázsiai vagy európai. Érdekes.

Szent István királyunk Imre fiának mondott intelmeit azóta is tisztességesen betartjuk.

Reggelre ragyogó nap koszorúzza az eget, hazafiúi szíveket nyitogató felhőtlenség. Nosza, menjünk ki, éljük át az ünnep mámorát fővárosi lüktetésben. Honleányhoz méltó módon, természetesen székelyruhában. Kokárdások útközben kevesen. Nehezen haladunk az útlezárások miatt, a Kálvinon leszállunk, igyekszünk a Múzeumhoz. Oszlopai pazar díszben. Zászlók tömegében keresem a székelyt, gondolom, alattuk „mi” lennénk. Van néhány. Széparcú tömeg – állapítom meg jólesően.

Hazagondolok: a felvonuló huszárokra, az ismert forgatókönyvre, a kórusok, a tánc, a koszorúzás, a beszédek, a három áldás. Az arcok.

Nézem az embereket itt, elszánt hit, kitartás, csakazértis, nem engedünk 48-ból, most pláne nem, most sem, itt sem, otthon sem.

Van a jelenlétnek egy bája: nem TV-ből követni a nagy történést, mint ahogy odahaza szoktuk mindig, mert a fél szemünk mindig Budapestet pásztázza, várakozva. Küldöm édesanyámnak a fotót büszkén, ő vissza a TV képernyőjét, ugyanazt nézi. Együtt vagyunk...

Aztán befejezésül Kossuth Lajost éneklünk. Székely himnusz nincs, de van, felcsendül odabenn, hiszen hozzátartozik az ünnephez, az enyémhez mindenképp.

Elindulunk. Nem bírok még elmenni. Leülünk a Kálvinon. Néznem kell az ünneplőket. Várok egy ismerőst, akit megölelhetek, egy otthonit.

Kapcsolódó

Kisfiam mosolyog várakozásom tárgyán, ott gubbaszt mellettem, derűsen beszélgetünk. Méltatlankodunk, hogy Kossuth nótájának pátosza után, a szétszéledést aláfestő zene mennyire rossz választás. Körülöttünk kokárda-árusok, mint otthon. És egyszer csak kiválik a tömegből, pontosan felénk tart egy otthoni ismerős. Na, ugye megmondtam! Megölelem, mondom: rá vártam, így lett teljes az ünnep, és „megadá az ég”.

Felvázoljuk ügyes-bajos dolgainkat, és megegyezünk egy rendes találkozást.

Most már mehetünk. Vonulunk a lezárt úton, a villamos síneken, mellettünk egy lengyel hagyományőrző csapat, kacagányos, pompás, úri viseletben. Velünk ünnepeltek. Az Astoria közelében, az út szélén népi zenészek forradalmi nótákkal tartják bennünk az emelkedett hangulatot, belehallgatunk. Közben turistákkal vegyül a tömeg, megnézik a szép székely szoknyámat, hogyne, boldogan fitogtatom, 150 éves. A Deákon, az átjárónál áll egy afrikai fiatalember, emeletes buszos Budapest-körútra győzködi szórólappal a járókelőket, ez a dolga. Rám néz, azt mondja: HAKUNA MATATA. Összemosolygunk.

Még jó, hogy az Oroszlánykirályból mind megtanultuk, mit jelent, különben nem tudnám, hogy csupa jót kívánt és kedveset.

Hát igen ,tény: „szép az élet itt lenn,” – dúdoljuk, de azt hiszem, legszívesebben ő is szülőfalujában üldögélne, meghitten, a szeretteivel.