A méla szürkületben mintha ellágyulna a nagyváros, sőt, a fel-fel röppenő tavaszi csiripelésben meg is szelídül. Összetéveszthetetlen Budapest-feeling, a belvárosé, magasztos ódonság és modernitás fennkölt harmonizálása. Szoktatom szívemet az új rendhez, emlékeztetem magam, nem elfelejteni a kezdeti ámulatot, frissen tartani, mint a szerelmet. Nem belefásulni, mindig megújulni.
Lánchídunk ünnepi díszben, zászlók lengésében lebeg. Mélyre szívom a levegőt. Mekkora alkotás, mekkora történet az övé is, mi mindent átélt, látott, kötött össze láncaival, oroszlánjaival. Vért és dicsőséget. A vén Duna alatta „zavaros, bölcs és nagy”, ahogy évszázadok óta teszi.
Holnap honnap. Itt az a szokás, hogy az iskolák ilyenkor tehetségnapot tartanak, ünnepi műsorokat szerveznek, történelmi sétákat tesznek az ünnep előtti napokban, mert a március 15. szabad. Vonulnak vidáman kisebbek, nagyobbak, pedagógusok vezetésével, Petőfi, Arany s a többi szabadságharcos szobránál, kitüntetett helyeken, vagy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fotózkodnak. Kokárda minden gyerek mellén, legyen az afrikai, ázsiai vagy európai. Érdekes.
Reggelre ragyogó nap koszorúzza az eget, hazafiúi szíveket nyitogató felhőtlenség. Nosza, menjünk ki, éljük át az ünnep mámorát fővárosi lüktetésben. Honleányhoz méltó módon, természetesen székelyruhában. Kokárdások útközben kevesen. Nehezen haladunk az útlezárások miatt, a Kálvinon leszállunk, igyekszünk a Múzeumhoz. Oszlopai pazar díszben. Zászlók tömegében keresem a székelyt, gondolom, alattuk „mi” lennénk. Van néhány. Széparcú tömeg – állapítom meg jólesően.
Hazagondolok: a felvonuló huszárokra, az ismert forgatókönyvre, a kórusok, a tánc, a koszorúzás, a beszédek, a három áldás. Az arcok.
Van a jelenlétnek egy bája: nem TV-ből követni a nagy történést, mint ahogy odahaza szoktuk mindig, mert a fél szemünk mindig Budapestet pásztázza, várakozva. Küldöm édesanyámnak a fotót büszkén, ő vissza a TV képernyőjét, ugyanazt nézi. Együtt vagyunk...
Aztán befejezésül Kossuth Lajost éneklünk. Székely himnusz nincs, de van, felcsendül odabenn, hiszen hozzátartozik az ünnephez, az enyémhez mindenképp.
Kisfiam mosolyog várakozásom tárgyán, ott gubbaszt mellettem, derűsen beszélgetünk. Méltatlankodunk, hogy Kossuth nótájának pátosza után, a szétszéledést aláfestő zene mennyire rossz választás. Körülöttünk kokárda-árusok, mint otthon. És egyszer csak kiválik a tömegből, pontosan felénk tart egy otthoni ismerős. Na, ugye megmondtam! Megölelem, mondom: rá vártam, így lett teljes az ünnep, és „megadá az ég”.
Most már mehetünk. Vonulunk a lezárt úton, a villamos síneken, mellettünk egy lengyel hagyományőrző csapat, kacagányos, pompás, úri viseletben. Velünk ünnepeltek. Az Astoria közelében, az út szélén népi zenészek forradalmi nótákkal tartják bennünk az emelkedett hangulatot, belehallgatunk. Közben turistákkal vegyül a tömeg, megnézik a szép székely szoknyámat, hogyne, boldogan fitogtatom, 150 éves. A Deákon, az átjárónál áll egy afrikai fiatalember, emeletes buszos Budapest-körútra győzködi szórólappal a járókelőket, ez a dolga. Rám néz, azt mondja: HAKUNA MATATA. Összemosolygunk.
Hát igen ,tény: „szép az élet itt lenn,” – dúdoljuk, de azt hiszem, legszívesebben ő is szülőfalujában üldögélne, meghitten, a szeretteivel.
korábban írtuk
Szemkörnyéki karikák – egészségügyi vagy esztétikai kérdés? (VIDEÓVAL)
Visszatér a Kence, a Nőileg magazin új műsora, és ezúttal – mint azt legutóbb említettük – a szemkörnyéki sötét karikákról beszélünk.
