Ezt a cikket keresve, az online térben szembesültem azzal, hogy időközben bizonyos magyar nyelvészek semmisnek és hiteltelennek nevezték a megbabonázott idegenek kijelentéseit a magyar nyelvről. Hát akkor nem maradtak mások hátra, csak a mi nagyjaink, akik könyvtárra való dicshimnuszt zengtek össze – jogos elfogultsággal – a mi csuda nyelvünkről, amely Krúdy szerint
De mi a helyzet a nyelvváltozatokkal? Ugyanannak a nemes törzsű, égigérő fának a leágazásaival? Megérkezik az erdélyi vagy a székely egy csurig pakolt nyelvi batyuval, szőttes átalvetővel Budapestre, ami majdhogynem olyan, mintha székely ruhában járna-kelne a sugárutakon, de legalább székely ingben vagy lajbiban, mert hamar kiszúrják. S ez nem baj, egyáltalán nem. Elég az első „s” az és helyett, s vége: be van azonosítva, s azonmód be is indul valami másfajta kapcsolódás egyazon nép elszakadt fiai között. Van, aki diszkréten somolyog, nem jelzi, van, aki azonnal mondja. Általában örömmel, van, aki csodálattal, van, aki finom tartózkodással, mert nem ismer még eleget belőlünk, vagy még nem járt nálunk(nitt). Olyan is akad, aki már felismeri az észak-erdélyi és székely nyelv különbségét, és olyan is, aki mohó kíváncsisággal szívja magába a magyarázatot a csíkszéki és háromszéki e-k mélységéről, a Nyikó-menti ö-zésről vagy a Maros-menti rövid magánhangzókról. Azért szeretik itt, ahogy beszélünk. Azt sem bánják, ha épp mindent nem értenek,
Olyan a nyelv, mint egy nagy, lélegző, állandó változásban lévő, mindig megújuló organizmus. Átvesz, letesz, kiolt, létrehoz, újjászül, beenged, hátrébb tol elemeket. Pajzs, meleg kuckó, ölelés, megtartó erő, szilárd talaj.
Sok vidám helyzetet szül a reflexszerű anyanyelvhasználat idekinn: mondom, bippelj meg, s jövök. Semmi! Mi az, hogy bipp? Jól-e? – kérdezem a bevett csíki formulával a munkatársakat hogylétük felől. Semmi, csak pislogás! A szalmapityókából csak a pityókát értik, ha igen, a hasábot megtanulni kegyetlen, hát még a burgonyát. A múltkor eszembe nem jutott, mi lehet a neve a laskasirítőnek magyarul, mert a kínai boltban a retyerutyák közt nem találtam, aztán egy másik boltban körbeírtam, mit keresek, hogy a magyar eladónő megnevezze a nyújtófát. De ugyanez a lapító-vágódeszka és a húspotyoló-klopfoló párosában is benne van. Nagy, elkerekedett szemekkel néznek vissza időnként, hogy miről beszélek.
Hogy eszik a prézlis húst, mikor az bécsi szelet? A laskáról s a tésztáról nem is beszélve. S az egyelőre időhatározó, nem tévesztendő össze az egyenlőre osztható dolgokkal. De jó megpihenni, belekapaszkodni ezekbe a szavakba itt, idekinn. Mint az otthoni ház oldala, olyan támaszték. Nekünk ez az ünneplő ruhánk, az a gondolat, az a lélek, az a táj, ami életre hívta a nyelvnek ezt az ízét: a miénket. A hanglejtésünk kacskaringóját és ívét. Ahogy nekik ugyanaz az itteni nyelv. Mert nincs is kettő, csak egy. De hát a logika, kérem, az időnként más!
Miért nem ezt a csirkemellet és azt a színes harisnyát kínálják nekem, a lelkes vásárlónak, hanem őt, a csirkének a méltóságos mellehúsát, vagy őt, harisnya őfelségét, őt? Valószínűleg a monarchia korából berögzült der-die-das tárgyesete magyarosodott át. Talán ugyanaz a nyelvi jelenség, reminiszcencia, mint otthon a lükverc, a curikk, az eccájg és társai (rückwärts, zurück, Esszeug). És ha kéri a mellettem evő mondjuk, a szószt, akkor miért nem add ide, miért add oda, amikor itt a közelemben? Ugyanannak a nyelvnek a pásztái. Sújtások egy úri öltözeten, egyik jobbról, másik balról díszít. Ugyanolyan szép.
Bizonyára ők sem értik, hogy válhat egyetlen ige a kontextus és igekötők halmazában multifunkcionális szóvá. A duvaszt, duvad ugyanis az abszolút, tuti biztos szó egy anyaországi elkápráztatására. A régi ház összeduvad, az illározó az italtól ismét megduvadt, a rántás kiduvadt a palacsintasütőből a „füttőre” a heves kavargatásban, a fal leduvadt, és valaki úgy megijedt, hogy a szíve szinte kiduvadt a helyéről. Mert a szomszéd úgy felhúzta, hogy kénytelen volt a szeme közé duvasztani egyet, és a kevésbé decens jelentéseket csak oda kell gondolni. „A teremtő Atya sűrű, buja nyelvet adott a magyaroknak” – hangzik el egy Grecsó novellában, s milyen igaz. Milyen gyönyörű, ahogy kínálja magát a nyelv, mint egy mennyei lakomát, aztán mindenki kedvére válogathat, táplálkozhat belőle. Ideát szinte azonnal átvesszük a nyilván-t a mondat végén, s az egyébként-et mondatindítóként, és egyebeket: hasznost, szépet s haszontalant.
„IIyen mesebeli, törékeny nyelvről, mint a magyar, nem tudok”– olvasom egy cikk elején (Krasznahorkai László), – törik is, porlik, mint a szikla, annyira vigyázatlanok vagyunk vele, mint a kifosztott, letarolt bolygónkkal. A nyelv hatalmas, csillogó palotáját fényes ablakaival, grádicsaival és tornácaival széthordjuk, zsiványok laktanyájává züllesztjük az elsietett üzeneteink ékezetlenített, redukált, praktikus-spórlós írásos közléseiben. A lerövidített, kicsinyítő képzőkkel eltorzított verbális kommunikációnkban is. A nyelvi eleganciát, mint a szellem előkelőségét, rég felcseréltük valamivel, ami menő. És nagyvárosban, ahol minden nagyobb, hát nagyobb a nyelvromlás, több a szleng, a nyelvi otrombaság is.
A pénzváltónál történt, a Bajcsy-Zsilinszky-n. Sorba álltunk, megszólított egy jóarcú arab férfi. Angolra fordítottam valamit neki magyarról. Szóba elegyedtünk, a magyar emberekről beszélt, mélységes tisztelettel, csodálattal, amit általuk, velük megtapasztalt. Bejárta a világot, de ilyet nem látott, mint a magyar.
Idegen volt. Hiteltelen lenne? Én elhittem neki, jó szívvel.
Kosztolányival, a szabadkai magyarral, és Szilágyi Istvánnal, a kolozsvárival, bár vallanánk egyre többen, hogy „életünk egyik legnagyobb eseménye, hogy magyarul beszélünk”, mert a „lélek nyelve az anyanyelv”. Hejj, de sok minden megváltozna: itthon és otthon is.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Állatmesék. Kakasvirtus.
Van abban valami diadalmas ősi érzés, amikor saját fogyasztásra levágjuk az állatot. A hátsó udvaron, egy idilli környezetben szuszogó székelyföldi falucskában. A húst nem fogyasztók nehezen fognak ezzel a történettel azonosulni.
