Budapest labirintus. Tudja ezt minden székely (is), aki egyszer megfordult itt, az eltévedést megúszni szinte lehetetlen. A „jó barátod”, a Google Maps és BudapestGo nem mindig bizonyul hatékony Ariadné fonalnak ebben az útvesztőben. Pedig a budapesti közlekedés a négy metróval és a szinte kifogástalan villamos- meg buszhálózatával eléggé megbízható, majdnem mindenik vonal kényelmes, télen fűtött, ugyanaz a lokáció többféleképpen is megközelíthető. Most, a téli időszakban igaz, hogy sok hajléktalan veszi igénybe, ott melegednek fel, a villamosban piknikeznek, van ilyen is. Aztán különös attrakció az adventi időszakban a karácsonyira dekorált két busz és hat villamos, a fényflotta, a budapestiek és a turisták örömére.
Ha nem dühöngés a vége az eltévedéssel járó bosszúságnak, jól is járhat az ember, mert cserébe, vigaszul újabb szépségeket ismerhet fel és meg. A szépség vigasztaló erővel bír, legyen az művészi, természeti, vagy verbális, sőt egy különleges metszésű emberi arc kisugárzása is lehet istáp az elkeseredésben. Attól függ, kit mi vigasztal. A látvány képes lenyűgözni az embert.
Budapest épített öröksége, épületrészletei, egy kilincs, egy kiszögellés ornamentikája, egy dekoratív felirat, egy homlokzat, egy stukatúra-minta, de bármi lehet igazából, mert felsorolni lehetetlen, lebilincseli a tekintetet, és
A fenséges Duna például, a kivilágított parlamenttel, – amely olyan, mint egy égből alápottyant mennyei jelenés, csipkézett pompájával – mindennapi lélekbalzsam(om). Micsoda páratlan ajándék ezt naponta látni!
Eljött a koncert várva-várt napja is. A rohanás, mint fővárosi létmód, nyilvánvaló. Gyerek, iskola, munkahely, lepakolás, ebéd, indulás tovább. Erre mindössze szűk óra volt adott. Ja, ebéd, hát hogyne, az ma elegánsan szervicses – szendvicses kenyér – ahogy Erdővidéken hallottam – bő feltéttel, ugyanis a leves tegnap szégyentelenül odakozmált. Hát az úgy történt, hogy a török kifőzdékben nagyon finom és egyszerű a lencseleves. Kóstoltam. Na, gondoltam, pont jó, kipróbálom én is. Szépen odapakoltam a beáztatott lencsét, gazdagon zöldségezve, és mint aki jól végezte dolgát, rotyogni hagytam vígan, és egy József Attila idézetnek akartam utánajárni. Belefeledkeztem rendesen. Az Óda bűvöletéből egyszer csak erőteljesen szivárgó füstcsík zökkentett ki. Eszeveszetten rohantam a szénné átlényegült lencseleves maradékához, a hömpölygő szürkeségbe. Időről-időre sikerül odakozmálni dolgokat, lábassal együtt. Hiába ígérem meg magamnak, hogy ételt soha nem hagyunk magára…
kavargatni, oda-oda lesni, nem magára hagyni, mert könnyen odakap, megég, elszenesedik. Szóval, így jártunk. Nem baj, kaptam egy fotót, három doboz töpörtyű, tepertyű, tepertő témában, amely már Budapestre érkezett, a vacsora majd kiadósabb lesz, azt reméltem.
Elindultunk. Kunigunda út 64. Soha el nem felejtem… Mindössze 18 percre voltunk a Rádiótól. Remek. Sötétben kerestük a 118-as, addig soha nem használt busz Buszgarázs nevű megállóját, a lakásunktól pár percre. A szélrózsa minden irányába bolyongtunk a sötétben, minden járókelőt megkérdeztünk. Az idő telt, a gyerek már vonszolta magát, de még mindig jártuk az üres köröket. Ez a buszmegálló nincs is – gondoltam. (A régi székely is azt mondta a komájának, amikor a budapesti állatkertben meglátta a zsiráfot: „Ilyen állat nincs is!) Hát, ha már úgyis 5 perc van kezdésig, nézzünk egy B útvonalat, ami persze, hogy 25 perc, ebből 15 perc gyalog, csúcs-szuper, egy nyöszörgő gyermekkel, akit aligha érdekel ebben az órában Beethoven. A Szent Margit Kórháznál felültünk a 260-as buszra, ahol az applikáció bizzentett, leszálltunk.
Cukorka le, fel bennem. Vigasztaló látvány semmi, csak sötétben szemerkélő eső, vidékies házak, egymásba nyíló utcák, a város peremén. Hol van ez a tegnapi Óda emelkedettségétől? Betérünk a mit-tudom-hányadik utcába, látom egy kis buszmegálló tábláján, írja a Kunigunda utcát, a busz épp becsukja az ajtaját, sebaj, csak jön egy másik. Megállunk. A gyermekem hevesen sóhajtozik. Hárman állunk a megállóban, egy idősebb nő arrébb. Kínomban az ernyő fogantyújára támaszkodva valami régi Karády dalt motyogva járom a Singing in the rain klasszikus koreográfiájának butított verzióját. Nem egy Gene Kelly minőség, de legalább nevet a drága, aztán látom, kicsit szégyelli. Álldogálunk egy pár gondolatnyit, aztán odamerészkedek a várakozó sorstárshoz, érdeklődni: „Ja, kérem, a Kunigunda utca itt van ennek az utcának a végén, a busz megkerül egy városrészt, úgy jut oda”.
Istenem, Beethoven! Futás. Duna Tv – épület, M2, M4, M5 stúdióépületek stb. Bartók rádió. Dehogy engednek be, biztonsági őr három, portás kettő, felszólnak a másodikra, a nevünket és személyinket vizsgálják, jön még egy morózus figura… Beethoven, te szegény!
Ott dekkolunk még 10 percig. Legalább a fotel süppedős. Mire felérünk a stúdióba, már tapsolnak, épp behúzták a négyek, fél szemmel látom kintről a fejüket, szívem megdobban. Hát Beethovennek tényleg annyi, de legalább Dvorak!
A Bartók rádió ismert angyali hangja bejelenti az újabb műsorszámot, a 81. opust, spanyol vendégzongoristával. Felvétel készül, nyelni, lélegezni is alig merünk, miközben meghordoz a zene csillagoknak csarnokából a pokol bugyraiba és vissza, a szenvedély várfokáról a szelídség mélyvizű tavaiba, ahogy szokás.
„Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis”. Hogy behatároltságunk és végtelen szabadságvágyunk ambivalenciájában mégis szép és érdemes. Eltévedés és botorkálás után, a zsákutcákból, sikátorba, aztán széles sugárútra jutni, és a fényben masírozni, szélben lobogó inggel, hajjal, szoknyával, összekarcoltan is azt kiáltozni, hogy igen! Élet, te szentséges, te csodaszép! A zene futamain leülepedő salak levegő halmazállapotúvá szublimálódik, ott marad a kiüresedő teremben, pedig hogy maradnánk még, a megtisztult illékony állapotot őrizendő.
Köszönöm Dvorak, köszönöm Tiberius-kvartett, cizellált profizmus! A divine message, divine messengerei.
Ölelés után, még a Rádió előterében lévő óriás méretű TV-macival fotózkodnánk, nem engedi a morózus őr.
Kiderül, hogy a Buszgarázs a végállomás, nem azt kellett keresni. Már toporgunk a szemerkélésben, a megállóban azonmód megesszük felét a töpörtyűnek – ó, édes otthoni íz! – amely a hosszú utazás alatt egy doboznyira zsugorodott a háromból, az éhes zenészek porlasztásában.
A lencseleves pedig a következő napra „újrafőződik”, ezúttal aktív konyhai jelenléttel, a Dvorak hangzás befele mélyülő ütemeire. Karácsonyi kalácssütésnél ismét hallgatni fogom, a régi konyhámban. Otthon.
korábban írtuk
Hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra – néha mindent megváltoztat
Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.
